A parlamenti törvénykezési folyamatot a kolbásztöltéshez szokták hasonlítani: az érdekeket szimbolizáló legkülönbözőbb összetevőket próbálják begyömöszölni a törvények szövegébe, miközben egy részük eközben lehullik, és elvész. Joe Biden amerikai elnök nagyszabású infrastrukturális és szociális reformjaira, amelyeket az év elején meghirdetett, más hasonlatot kellene hozni. A „masszívnak”, „átfogónak”, „történelminek” minősített programok a kongresszusi törvényalkotási folyamatban, illetve az azt körülvevő lobbizásban összezsugorodtak, mint ha egy brutális, forró vizes mosáson estek volna át.

A magyarázat egyszerű, a lobbicsoportok kimosták a programok legerőteljesebb részeit – írja Edward Luce, a Financial Times Egyesült Államokkal foglalkozó szakírója. Például Biden azt akarta, hogy a Medicare, a 65 évesnél idősebb amerikaiak szövetségi egészségbiztosítási rendszere lehetőséget kapjon arra, hogy tárgyaljon a receptre felírt orvosságok áráról. Ezek jelenleg átlag két és félszer többe kerülnek az USa-ban, mint más gazdag országokban. A gyógyszeripar azonban kilobbizta, hogy elhagyják ezt a szabályt, így kormány nem tudja megfizethetőbbé tenni a betegeknek az gyógyszereket.

QP | Quality Placement

Kapcsolódó

A fosszilis energiahordozók kitermelésében érdekelt iparág lobbistái a karbonadó bevezetését purgálták ki az elnök nagy tervei közül. Volt egy olyan elképzelés is, hogy az áramtermelő vállalatok kapjanak 150 milliárd dollárt annak érdekében, hogy megújuló energiával helyettesítsék a hagyományos energiahordozókat. Ezt is kivették a törvényből, így az elnök nem dicsekedhet el ezzel az ötlettel az ENSZ novemberi glasgow-i klímavédelmi konferenciáján. És ha az USA, amely a gazdag országok átlagánál 70 százalékkal nagyobb szén-dioxid-szennyezést okoz a világon, nem tud előrelépni ennek csökkentésében, akkor hogyan várhatná el ezt Indiától vagy Kínától?

Rossz PR

A pénzügyi szektornak is van oka az ünneplésre. A kormány fel akarta hatalmazni az adóhatóságot, hogy bizonyos fokig figyelemmel kísérhesse a bankok számláin folyó pénzmozgásokat. Ezt az adóelkerülés eszközének szánták, hogy lássák, kinek telik többre, mint ameddig a takarója ér. A bankok természetesen ezt úgy értelmezték, hogy az állam jogot kap az emberek pénzügyeinek teljes és folyamatos felügyeletére. Ezért aztán ezt az elképzelést is felvizezték.

A brit üzleti lap publicistája szerint a kudarc oka részben az, hogy a demokraták rossz PR-ral akarták eladni a kormány terveit. Egyfolytában azok 3,5 ezer milliárd dolláros teljes keretösszegéről beszéltek, ami túl nagy ahhoz, hogy az átlagember felfogja. Valójában ez a hatalmas összeg évekre elhúzva jelentkezett volna, így évről évre csak az ország GDP-jének egy százalékával növelte volna az állam kiadásait.

A nagy összegről beszélve a kormány utat nyitott az előtt, hogy az ellenzék a kiadások inflációgerjesztő hatására mutogasson, miközben erre nem sok minden utal. A Fed havi 120 milliárd dolláros pénzügy eszközvásárlása, ami pandémia kezdetekor indult, pénzzel hinti meg a gazdaságot, de még ez sem vezetett az infláció elszabadulásához.

Cinikus szavazók

A média sem segített az elnöknek, mivel nem a tervek ecsetelésében, hanem a törvénykezési folyamat dramatizálásában érdekelt. Az hoz nézőt, hallgatót és olvasót. Egyszerűbb a mérsékeltek és a balosok csatájáról írni, mint világossá tenni, hogy van olyan demokrata szenátor, aki a szénbányászatnak otthont adó régióból érkezett, így értő fülekre találnak nála a szénipar lobbistái, illetve van, akinek nagy támogatói a gyógyszergyárak.

A dramatizálás jegyében Biden terveit Lyndon Johnson elnök úgynevezett nagy társadalom koncepciójához hasonlították, ami a jóléti állam felturbózott változata volt. Mások egyenesen az USA-t a világgazdasági válságból kihúzó roosevelti New Deallel vontak párhuzamot. Ehelyett valójában a régi történetet láttuk megismétlődni: a közepes jelentőségű tervek jelentéktelenné váltak a nagy lobbisták beavatkozása nyomán. Ki lepődik meg ezután azon, hogy a választók cinikusak, nem hisznek a politikusoknak és legyintenek a politikára? - teszi fel a költői kérdést a Financial Times cikkírója.