Majdnem húsz év telt el azóta, hogy a zenei világ kaméleonja, David Bowie megfogalmazta azt a próféciát, miszerint az emberek úgy fogják fogyasztani a zenét, ahogy a vezetékes ivóvizet vagy az elektromos áramot. A jóslat száz százalékban valóra vált, ám ironikus módon éppen Bowie volt az, aki 2021-ben több bakelitlemezt adott az Egyesült Királyságban, mint bárki más művésztársai közül. Ráadásul ez már a második egymást követő év volt, hogy az élen végzett – írja Will Page és Fred Goldring a Financial Times-ban megjelent publicisztikájukban.

A bakelitlemezek körül kialakult zenei üzletágat körüljáró cikk az összesített adatokkal indul: a klasszikus hanghordozó értékesítéséből 2021-ben több mint egymilliárd dollár bevételt értek el a lemezboltok, amire 30 éve nem volt példa. És ez az adat csak az új vinylekről szó, nem tartalmazza a használt lemezek rendkívül jövedelmező adásvételével foglalkozó kereskedők forgalmát. Ha például valaki ráklikkel a Discogs online piactérre, több tíz millió bakelitlemez-eladóval és -vásárlóval léphet azonnal kapcsolatba - miközben több mint 64 millió új és használt lemezt találhat a virtuális polcokon.

A nagy kérdés az, miért éri meg egyre több embernek, hogy darabonként, tételenként átlagosan 25 dollárért (9000 forintért) összevásárolva, több százas vagy több ezres bakelitalbum-gyűjteményt hozzon össze időt és persze fizikai értelemben vett helyet sem kímélve, amikor havonta 10 dollárért (3500 forintért) akár több mint 78 millió dalhoz férhetne hozzá a streaming szolgáltatók kínálatában?

Mi a vonzó a bakelitlemezekben, miért támadtak fel, hogyan váltak „idejétmúlt” hanghordozóból „szexi” hanghordozóvá?

Bársonyos hangzás

A bakelitlemezekről azt tartják, hogy szemben a CD-kkel „bársonyosan”, „melegen” szólnak a róluk lejátszott zeneszámok, miután a többnyire speciális összetételű műanyagba préselt barázdák rezegtetik meg a lemezjátszó tűjét. Azaz élő, valódi fizikai kontakt nyomán keletkezik a zene, míg a digitális lejátszás esetén pusztán az adatok átalakításáról van szó.
Vagyis a vinyl a láthatlan bitek vándorlása helyett egyfajta „tapintható” kapcsolatot létesít a hallgató és az előadó között, ami – próbálják megfejteni a bakelit hanghordozó titkát a brit üzleti lap cikkírói - identitást ad mindkettejüknek, közvetlenebb kapcsolatot létesítve közöttük.

Aki megvesz egy albumot, az tudatos érzelmi és anyagi döntéssel kötelezi el magát egy-egy művész vagy banda, illetve a zenészek alkotásai mellett, ami más mint pusztán digitális lejátszási listákat hallgatni. És nem csupán a zene élvezete oldaláról jelentkezik a különbség, hanem az üzlet, a befektetés oldaláról is.

Aki zenei playlist-ekért, kész, félkész vagy random "katalógusokért" fizet - azaz a dalok lejátszása után járó jogdíjak beszedésére való jogot veszi meg a zenekiadóktól - az befektetőként gondolkodik. Aki ugyanis az ilyen katalógusokat összeállítja, azt kevéssé a művészet érdekli, mivel inkább a tömeges fogyasztásból, a katalógusban szereplő dalok minél többszöri lejátszásából pénzt akar csinálni. A zenei hordozók piaca persze mindig is szólt az üzletről is, és valóban számtalan történet szól arról, hogy a kiadók hogyan húztak hasznot az előadóikból, de a bakelitlemezek eladása során a vásárló közvetlenül az albumok kiadójával áll szemben - azaz az eredeti befektetővel, amely a zenei produkció elkészítésébe fektette a pénzét -, amelyektől magánhasználatra megveszi az adott zenét fizikai-esztétikai csomagolásban. Míg egy streamingszolgáltató esetében mindez egy digitális közvetítő platformon keresztül történik - és arról is van már fogalmunk, hogy a bevételek elosztása során megint, miért nem a zenészek járnak jól igazán.

Kétféle dal

Az alkotók nézőpontjából fontos kérdés, hogyan hasznosul egy-egy daluk. A Financial Times cikkében az áll, hogy szakmai szempontból kétféle dal létezik: a nagy slágerek (amelyek megjárják a slágerlisták csúcsait a streamingszolgáltatóknál is), és a helykitöltő számok (amelyek az albumokon a slágerek mellett hallgathatók, de a digitális éterben elvesznek, mert nem ezeket töltik le a zenehallgatók).

Amikor a zenészek írnak egy tíz dalt tartalmazó albumra hét helykitöltő számot, akkor azok jellemzően egy fillér jogdíjat sem fognak fialni nekik a streamingen, mert ezek a fogyasztók jellemzően nem is hallgatják meg ezeket a számokat. Szemben a fizikai valójában létező albumeladással, amelyet részben annak köszönhetnek, hogy a slágerek mellett egy csokor helykitöltő számot is írtak, amivel összeállt az eladott album.

Ha vetünk egy pillantást a legnépszerűbb zenei katalógusokra, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobb sztároknak több száz, ha nem több ezer alkotásuk szerepel ezekben, ám a legnépszerűbb tíz daluk hozza a jogdíjbevételeik felét-kétharmadát. A zenei katalógusokat vásároló befektetők nézőpontjából nézve ez azt jelenti, hogy aki ebbe fekteti a pénzét, az egy nagy hálóval rengeteg nem hallgatott szám mellett kihalászik egy csokorra való slágert, ami megtermeli a jogdíjeladásból származó bevétele javát.

A Financial Times cikkírói a szerzői jogdíjak alapján készítettek egy összehasonlító számítást arra, hogyan kereshetnek az alkotók akkor, ha a kiadójuk eladja a számaik játszási jogát egy jogdíjkatalógus-befektetőnek, amely streamingszolgáltatókon keresztül értékesíti azokat. Vegyünk egy együttest, amelynek a példa szerint egymillió fizetőképes rajongója van. Ha mindegyikük előfizet valamilyen sreamingszolgáltatásra és egy hónapban százszor letölti az együttes új albumát, akkor a szerzők éppen annyit kereshetnek, mintha mindössze 20 ezer rajongójuk megvenné bakeliten az albumot.

Ajándék és gyűjtés

A bakelitlemezek feltámadásának okai között a cikk szerint fontos szempont az is, hogy a vinylek  piacot is teremtenek. Minden ötödik lemezt vagy azért vásárolják, mert valakinek ajándékba szánják, vagy azért, mert a vevő gyűjti a vinyleket. Főként az előbbi az a fajta vásárlás, amely a hagyományos fizikai adathordozók visszaszorulásával lényegében elhalt. A gyűjtői szenvedélyről pedig köztudott, hogy masszív függőség, így sokszor készteti az érintetteket olyan kiadásokra, melyeket racionálisan, amúgy nem tudnának megindokolni.

Ezek azok a tényezők, amelyek egy új fogyasztási-szórakozási formába egyesülve elhozták a bakelitlemezek reneszánszát. Néhány nagy zenei kiadó árbevételének ma már több mint 25 százalékát hozza ezek értékesítése, miközben a lemezek gyártásával foglalkozó vállalatok teljes kapacitáson termelnek és az ajtóik előtt sorban állnak a megrendelők. Mintha egy nagy-nagy körforgásnak lennénk szemtanúi, amelyben a CD és a streaming létrejöttével a technológiai történelemkönyvek lapjaira űzött bakelitek visszatérnek a boltok és a zenerajongók polcaira.