A történelem korábbi szakaszaiban megszokta az emberiség, hogy ha valami már nem kell, akkor azt eldobja, elássa, eltünteti szem elől, aztán majd csak lesz valami.

Az elmúlt évtizedekben azonban az általunk felhasznált anyagok mennyisége és minősége is drasztikusan megváltozott, de pusztán megszokásból, mivel sosem gondoltuk végig ennek eredményét, ugyanúgy bánunk velük felhasználás után, mint régen: eldobjuk, elássuk, megszabadulunk tőlük. Ám egy eldobott műanyag nem, hogy nem kerül vissza a természetes körforgásba, hanem egyelőre ismeretlen – egyre több esetben kiderül, hogy rendkívül káros – hatásokat okoz évszázadokon, évezredeken át. Az építési hulladék sem csak fa, vályog, meg tégla ma már, hanem megy bele a műanyag szigeteléstől az üvegen át a különböző nehézfémekig minden. Amit szépen elásunk, és utána visszakerül talajainkba, élelmiszerünkbe, saját testünkbe.

 

Teljesen egyértelmű, hogy ez nem fenntartható, és olyan ökológiai károkat okoz hosszú távon, amihez képest a klímaváltozás kutyafüle

 

- írta blogján Zsiday Viktor befektetési szakember.

 

Az a fránya externália

Ennek az alapvető oka egy jól ismert közgazdasági fogalom: az externália. A környezetszennyezés, amit a különböző termékek gyártói végeznek hatalmas károkat okoz, ez azonban nem jelenik meg a gyártók költségei között. Effektíve a teljes jelenkori ipar azért tud nyereséges lenni, mert nem fizeti meg a szemét újrahasznosításának árát.

És itt nemcsak újrahasznosításról van szó, hanem arról is, hogy egy csomó terméket gyakorlatilag nem lehet újrahasznosítani, de károkat okoz, ergo le sem lenne szabad gyártani - és egy számtalan terméket át kellene tervezni, hogy tökéletesen újrahasznosítható legyen - fogalmazott Zsiday Viktor.

 

Ennek a megoldása egyrészt az, hogy eleve minden terméket annak tudatában kell megtervezni, hogy élettartama végén majd szét kell bontani, és újrahasznosítani, illetve a szétszedésre, begyűjtésre, újrahasznosításra kell kialakítani központokat. Ennek az újrahasznosításnak az árát pedig a termelőknek kell megfizetni, és be kell épülnie az árba.

Mi van, ha nem ásunk el semmit?

Egy olyan társadalomban, ahol valódi körforgásos gazdaság van, tehát nem ásunk el semmi „szemetet” hulladéklerakókba, hanem mindent újrahasznosítunk (és ebből következően csak olyan termékeket használunk, amelyek újrahasznosíthatóak), de minimum elégetünk (már amit lehet), az emberek jelentős részének ebben az ágazatban kell majd dolgoznia, és egy csomó olyan anyag, amit most használunk kikerül a használatból, mert felmérhetetlenül káros.

Ez azzal jár, hogy az újrahasznosításban résztvevők kiesnek a közvetlen termelésből, tehát egy ilyen társadalomban kevesebben állítanak elő termékeket és szolgáltatásokat, és minden termék sokkal drágábbá válik. Magyarul, ebben a társadalomban a jelenlegihez képest jóval magasabb árak, és alacsonyabb életszínvonal lenne.

Ha valamikor valóban fenntartható, valóban (és nem csak szavakban) körforgásos gazdaságot hozunk létre, akkor az jóval kisebb anyagi gazdagságot fog jelenteni. De ha még ezen a bolygón akarunk élni pár ezer évig, akkor nincs más lehetőség. A jövő drágább és szegényebb lesz, ha lesz – hangzik a következtetés.