Két hónap telt el azóta, hogy az Egyesült Királyság az utolsó kötelet is eloldozta, ami az Európai Unióhoz kötötte, és nagy a kísértés, hogy feltegyük a kérdést: mi változott? - írja Philip Stephens, a Financial Times publicistája. Boris Johnson a felszabadultság érzését ígérte a népnek, ahogy fogalmazott, a britek visszatérhetnek szabad tengerész gyökereikhez. Ehelyett a miniszterek és a brit Konzervatív Párt parlamenti képviselői inkább bosszús hangulatban vannak. Úgy látják, hogy a Global Britaint, amit elképzeltek az uniós kilépés után, tovább fenyegeti a bosszúszomjas EU.

Az uniós vámunió és az egységes piac elhagyásának gazdasági következményeit elhomályosítja a koronavírus-válság hatása, így az lassabban fog megmutatkozni a gazdasági növekedés lanyhaságában és az életszínvonal stagnálásában. Persze erre is van válasz. Dominic Raab külügyminiszter például arról beszélt, hogy a függetlenség előnyei hosszú távon jelentkeznek majd. Szerinte kell egy évtized, hogy ezeket megtapasztalhassa a nép. A brit vállalkozások gondjai az új vámszabályok miatt, a pénzügyi szektor kiszorulása az európai pénzpiacról Johnson interpretálásában az az ár, amit a nemzeti szuverenitásért és az EU-szabályoktól mentes kerekedésért kell fizetni más országokkal.

Kapcsolódó

Arrogancia és sérelmek

Ez a szemlélet élvezi a tory parlamenti képviselők támogatását, ám nem gyógyítja kozmikus sérelmeiket. Nem csillapul a dühük a szerintük bosszúszomjas EU-val szemben, ám az FT cikkírója szerint ez inkább szól arról, mit gondolnak az országukról, mint arról mit csinálnak az eurokraták. A brexiterek rendületlenül a brit birodalom nagyságáról álmodnak, és ami ezt az álmot a valóságban hiú álomnak mutatja, leginkább az EU léte, ami arról szól, hogy az európai országok másként akarják intézni az ügyeiket, mint régen, az a "felelős" azért, hogy az álom nem valósul meg.

Ez a gondolkodás táplálta az Egyesült Királyság európai uniós tagsága alatt azt az arroganciát és sérelempolitikát, amit a mindenkori brit kormányok folytattak az unióban. Az előbbi a néhai birodalomból táplálkozott, amelynek alapján úgy gondolták, egyedül a britek képesek Európában globális szinten gondolkodni. Az utóbbi abból, hogy a brit vezetők úgy érezték, a kontinentális európai országok összeesküdtek a szigetország ellen, amely nem tartozik közéjük. Az arroganciát tovább táplálta, hogy a pandémia oltási szakaszában az Egyesült Királyság gyorsabban halad a népessége beoltásával, mint az uniós országok.

Hányjunk fittyet!

A konzervatív parlamenti képviselők úgynevezett European Research Group csoportja, azaz a legelszántabb brexiterek vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy az EU továbbra is árt az országuknak. Az úgynevezett észak-ír protokollt, amely az Egyesült Királyságon belüli vámolással biztosítja, hogy Észak-Írország és Írország nyitott maradhasson, el akarják törölni.

Arra biztatják miniszterelnöküket, hogy egyszerűen hagyja ezt figyelmen kívül, mit sem törődve azzal, hogy éppen ő írta alá azt a megállapodást 2019-ben, amelyben ez szerepel. Mit sem törődnek azzal, hogy egy nemzetközi szerződést rúgnának fel. Bírálják az EU-t azért is, mert a 2020 decemberében aláírt EU-brit kereskedelmi megállapodás pontjait be akarja tartatni. Megvolt a brexit mégis még mindig az EU a bűnbak a britek minden bajáért.

Mondhatnánk minderre - véli az FT cikkírója -, hogy jelentéktelen. Hosszabb távon úgyis győznek a realitások, az EU közelsége fizikailag, gazdaságilag és a nemzetbiztonság szempontjából rászorítja a briteket, hogy együttműködő viszont tartsanak fenn kontinentális szomszédaikkal. Ez azonban nem magától érdeklődő, mert amíg a brexiterek fenn tudják tartani a nacionalista identitáspolitikát, addig a józan belátás nem számít. A kérdés az, hogy meddig működhet ez, mikor értik meg a britek, mi a különbség a nemzeti érdek és a nemzeti öncélúság között.