Ahogy az Egyesült Államok utcáit elárasztották a tüntetők és a rablók, a városok hétköznapi rendje felborult, sokan azon spekulálnak, hogy a felfordulás rövid úton elvezet Donald Trump elnök újraválasztásához. A találgatások egy analógián alapulnak: az 1960-as évek közepén ugyanilyen felfordulás söpört végig Amerikán, aztán jött Richard Nixon, a Republikánus Párt elnökjelöltje, és a "law and order" ígéretével simán nyerte az 1968-as elnökválasztást. Ahogy akkor történt, úgy történhet most is.

Vagy nem

Ez a feltételezés jókora tévedés lehet: a 2020-as lázadások nem segítik hatalmon maradni Donald Trumpot - véli David Frum, a The Atlantic pulbicistája, aki 2001-2002-ben a republikánus George W. Bush elnök beszédírója volt. Az 1968-as párhuzam félreérti az akkori politikai folyamatokat és Nixon választási győzelmének receptjét. Ami az elsőt illeti, 1968-ban háromszereplős volt a verseny: a Demokrata Párt Hubert Humphreyt, egy hosszú emberjogi aktivista múlttal rendelkező, megrögzött liberálist indított, és harmadikként elindult az elnökségért George Wallace, Alabama állam kormányzója, a faji megkülönböztetés elszánt híve.

Wallace végül az arányos választáson megszerezte a szavazatok 8,6 százalékát és elvitte Alabama, Arkansas, Georgia, Louisiana és Mississippi államokat. Nixon e két jelölt - mint szélsőségek - közé pozicionálta magát, egyszerre lépett fel a polgári jogok és a közrend védelmezőjeként. A jog és a rend szószólójaként nem csupán a városi lázadásokra reflektált, hanem a nemzet számos akkori rákfenéjére: meg tudta szólítani azokat is, akik rendőri fellépést akartak a rendetlenség ellen, és azokat is, akik tartottak a hatósági erőszaktól.

Felmelegített jelölt

A republikánusok 1968-ban Nixonnal az 1960-as elnökjelöltjüket vették elő a süllyesztőből, amivel jelezni akarták, hogy elmozdultak attól a radikális jobboldali politikától, amit 1964-ben Barry Goldwater elnökjelölt képviselt, és visszatértek a polgári jogok védelmezéséhez. Nixon 1960 előtt nyolc éven át volt Dwight Eisenhower elnök alelnöke, aki a leginkább konszenzuskereső amerikai államfők közé tartozik.

Nixon üzenete visszatérésekor a nyugalom és a béke volt, ami arra rezonált, amit Eisenhower alelnökeként tíz évvel korábban képviselt. Az amerikaiak emlékezhettek rá, hogy Eisenhower rövid úton kivonta az USA-t a koreai háborúból, amit megörökölt demokrata elődjétől. Nixon ugyanezt ígérte Vietnámmal kapcsolatban, de akkor még senki sem tudta, hogy nem ezt fogja tenni. Mint hogy akkor még nem az a Nixon állt az emberek elé, akiről később kiderült, hogy durva, erkölcstelen és gyakran vakbuzgó. Nixon akkor a büszke, szabálykövető amerikaiakat képviselte.

Az ellentéte

Donald Trump 2020-ban nem ezt a szerepet, hanem Wallace szerepét játssza: a káoszra válaszként felrémlő hatósági erőszakot jeleníti meg, amivel szemben a megrémült amerikaiak olyan elnökjelöltet keresnek, aki megnyugtathatja a kedélyeket, aki helyreállíthatja a mindenkit egyenlő mércével mérő jogszolgáltatást, és az erre alapuló közrendet. Trump hozzáállásáról mindent elárul, hogy továbbította egy radikális jobboldali médiaszemélyiség üzenetét, amely úgy szólt, hogy addig nem lesz vége a lázadásoknak, amíg a jó fiúk nem lesznek hajlandóak elsöprő erővel fellépni a rossz fúkkal szemben.

Az ügy iróniája, hogy miközben az elnök vérgőzös üzeneteket küld a nyilvánosságnak például arról, hogy a rendfenntartó erők fegyver használhatnak a tüntetőkkel szemben, aközben a Fehér Ház alatt lévő bunkerbe vonul vissza a legkisebb fenyegetésre. Ez világossá teszi gyengeségét, ami éppen a tükörképe Nixon erőteljes 1968-as fellépésének. A The Atlantic publicistája szerint Trump nem fogja megismételni Nixon sikerét, mert nem a béke ígéretével lép fel a hazai és a nemzetközi porondon, hanem a konfliktus képviselőjeként, sőt részben a konfrontáció okozójaként.

Így lehet elhasalni

Ha már történelmi párhuzamot keresünk Trump újraválasztási esélyeire, akkor van egy 1920-ból is. Az akkor hatalmon lévő demokraták úgy indultak neki a kampánynak, hogy az országot gazdasági depresszió sújtotta, alig voltak túl a nagyon sok emberéletet követelő spanyolnátha-járványon, és a városokat elárasztotta a véres utcai erőszak. A hatalmon lévő párt jelöltje az arányos szavazáson 26 százalékkal maradt alul a kihívóval, Warren Hardinggal szemben, aki nem volt éppen egy karizmatikus szupersztár. Nem is volt rá szüksége: az elnököt adó pártnak - ahogy 2020-ban, úgy 1920-ban is - azzal kellett kampányolnia, hogy "Kedves szavazók, tartsatok bennünket hatalmon, hogy rendbe tehessük a zűrzavart, amit okoztunk!" Ez akkor nem jött össze, és nem valószínű, hogy most működni fog - véli a The Atlantic publicistája.