Donald Trump, az Egyesült Államok megválasztott elnöke úgy véli, érdemes megkérdőjelezni az egy Kína politikát, nevezetesen, hogy az USA elismeri azt a pekingi álláspontot, amely szerint Tajvan a szárazföldi Kína szakadár tartománya. Úgy gondolhatja, ha lebegteti Tajvan önálló államként való elismerését, azzal kereskedelmi és egyéb engedményekre bírhatja rá Kínát.

A Bloomberg szerkesztői szerint téved, és csak az a kérdés, hogy a környezetében tényleg nincs-e senki, aki elmagyarázná neki, miért vált be az egy Kína politika az USA-nak az elmúlt 40 évben. Az Egyesült Államok ennek szellemében 1979-ben vonta vissza diplomácia képviseletét Tajvanról, elismerve, hogy a pekingi kormány Kína egyetlen legitim képviselője.

Kapcsolódó

Okos színjáték

Ez a viszony stabilizálja gazdaságilag és geopolitikailag is a világ két legerősebb gazdaságával rendelkező országának viszonyát. Ezzel a világ minden bizonnyal legfontosabb megállapodása, miközben a lényeg az, hogy a felek kölcsönös színjátékot játszanak.

Az USA Kína jogának elismerése mellett szigorúan visszautasítja, hogy az anyagország katonai erővel szerezze vissza hatalmát Tajvan felett. Ennek jegyében fegyverekkel látja el a szigetország kormányát. Kétértelmű magatartásával végül is kiiktatta a legveszedelmesebb ázsiai erőszakos konfliktus (a Kína-Tajvan háború) lehetőségét.

Nem akarják

Az alternatíva az lenne, hogy elismerné Tajvant önálló államként, s szembe fordulna Kínával, ami közvetve súlyosan ártana az amerikai érdekeknek. Még az sem egyértelmű, hogy ezzel Tajvan nyerne-e, hiszen a szigetország most is tagja a nemzetközi szervezeteknek, megkapja az amerikai fegyvereket és - a pekingi tiltakozások ellenére - tetszés szerint alakítja kapcsolatait a világ országaival

Politikai szempontból a helyzet stabil: a tajvani társadalom nagy többsége elutasítja az újraegyesítést a szárazfölddel, ugyanakkor nem várja el, hogy az USA elismerje a szigetország önállóságát. És amit főként nem akarnak az az, hogy a washingtoni kormány a kínai-amerikai alkuk eszközének használja az országukat, hogy Trump esetleg eladja a függetlenségüket cserébe némi kínai kereskedelmi kedvezményért.

Semmire se menne

Az utóbbinak egyébként semmi esélye. Hszi Csin-ping kínai államfő az egyik legnagyobb szószólója annak, hogy a Nyugat nem kaphat semmilyen engedményt Kínától azt követően, hogy "egy évszázadon át megalázta" az országot. Miután jövőre az újraválasztása lesz a tét, biztos, hogy nem fog Tajvan státusára alkudozni.

Ehelyett stratégiai választ adhat a kínai vezetés: alááshatja az észak-koreai sztálinista rezsim elleni szankciókat, felpörgetheti a dél-kínai szigeteken folyó katonai tevékenységet és tengeri hadgyakorlatokat kezdhet Tajvan közelében.

Valamit valamiért

A következő adminisztráció csak azzal csikarhat ki engedményeket Kínától, ha növeli a költségeit az előbb említett keménykedésnek, miközben kínál is cserébe valamit a barátságosabb magatartásért. A dél-kínai-tengeren felerősíthetné az Obama-kormány erőfeszítéseit egy regionális koalíció szervezésére Kínával szemben.

Észak-Korea ügyében szankciókkal fenyegethetné azokat a kínai cégeket és bankokat, amelyek részt vállalnak a sztálinista rezsim fegyverkezési programjaiban. A kereskedelem területén pedig fel kellene éleszteni a TPP-t, azaz az USA részvétellel szervezett szabadkereskedelmi övezetet, amely Trump szerint az amerikai munkahelyek elvándorlását segíti.

Jobban hatna

Mindezzel sokkal komolyabb nyomást gyakorolna a pekingi vezetőkre, mint ha Tajvannak tesz gesztusokat. Ráadásul eközben lehet odahaza keménykedni a kínaiakkal: az új kormány alaposabban a körmére nézhet azoknak a kínai cégeknek, amelyek az USA-ban akarnak üzletelni, korlátozhatja a kínai újságíróknak és diákoknak kiadott vízumokat, amivel a pártvezetők gyerekeinek tanulását is nehezítené.

Agresszívebben léphet fel a Kereskedelmi Világszervezet keretein belül dömpingáron kínált kínai árukkal szemben, illetve néven nevezheti a pekingi kormányhoz köthető hackereket. Mindez összességében jobban megpuhítja az ázsiai ország vezetését, erősebb helyzetbe hozhatja az USA-t, miközben nem gyengítené, hanem erősítené Ázsia stabilitását.