Az elmúlt időszakban még az amerikai Time magazinban is megjelent egy olyan cikk, amely arról értekezett, hogy az USA-ban, Észak-Dakotában felfedezett Bakken olajpalamezőnek, illetve a kanadai olajhomoknak köszönhetően megfordulhat az olaj - és ezzel az üzemanyagok - megállíthatatlannak látszó drágulása. Christopher Helman, a Forbes magazin energetikai szakírója, azonban enyhén szólva nem ért egyet ezzel az optimizmussal.

Idézi a Time-cikk szerzőjét, Bryan Walsht, aki szerint az olajárak csúcsra emelkedésének legalább egy haszna volt: rábírta a szakembereket, hogy minél gyorsabban találjanak új kitermelési technológiákat. A nagy vesztes a környezetvédelem lesz, mert ha olcsóbb lesz olaj, akkor megáll az alternatív energiák felhasználása terén indult forradalom és az emberek továbbra is szennyezik a levegőt az üvegház hatású gázok levegőbe kerülésének 40 százalékáért felelős olajszármazékokkal.

Csak a kényszer

Walsh abban látja a kiutat, hogy az autóbolond amerikaiak önként álljanak át a konnektorból tölthető járgányok használatára, mint amilyen a Chevrolet Volt vagy a Nissan Leaf. A helyzet azonban az, hogy az elmúlt évek brutális benzinárai mellett sem tették meg ezt, hiába támogatja a kormány az elektromos autók vásárlását. A Voltok egyharmadát például állami hivatalok vásárolták meg - mindkét említett autó eladásai adatai elmaradtak a gyártók várakozásától.

A jó hír az a Time szerzőjének, hogy fennmaradnak az autósokat hosszabb távon mégis csak váltásra kényszerítő magas benzinárak - írja Helman. Először is kérdés, mit nevezünk olcsónak. A Brent márciusban 128 dollárra drágul hordónként, míg mostanában 90-et, majd ismét 100-at kellett adni érte. Így még az elmúlt időszakban is kétszer annyiba került az olaj, mint a 2009-es mélypont idején vagy bármikor 2008 előtt.

Lesz boom, de nem lesz pity

A következő évek valóban az olajkínálat boomját hozzák. A termelők az új technológiákkal megcsapolják az eddig elérhetetlen készleteket, különösen Észak-Amerikában. Egyes elemzők szerint a 2020-as évekre az energiahordozó-termelés súlypontja visszakerülhet a nyugati világba, amelytől a közel-keleti megatermelők - elsősorban Szaúd-Arábia és Kuvait - a hatvanas években elszipkázták a vezető szerepet.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy visszaesnek az árak, ami mellett Helman legalább öt jó érvet tud felsorolni. Az első lényege az, hogy az olajszármazékok árának alját, akárcsak a többi világszinten forgalmazott árupiaci termék esetén, az összes költség - feltárás, kitermelés, finomítás, szállítás - kifizetését még lehetővé tevő utolsó hordó felszínre hozásának költsége határozza meg. Ha a termelő az alacsony végfelhasználói árak miatt nem tudja a kiadásainál drágábban eladni ezt a hordót, akkor bent hagyja földben.

Sokba kerül a repesztés

Vannak ugyan a világon - például Irakban - olyan olajlelőhelyek, amelyekről kevesebb, mint 20 dollárért ki lehet termelni az olajat, ám ezek a kivételek. A Bernstein Research kutatóintézet szerint 2011-ben a marginális termelési költség 92 dollár volt. Ez talán magasnak tűnik, de ha figyelembe vesszük, hogy az új lelőhelyek mélyebben vannak, mint a régiek, nehezebb hozzájuk férni, drágább a megszerzésükhöz használt, úgynevezett nagy nyomású vízrepesztésese technológia, akkor már nem is olyan sok a közel 100 dollár. A Bakken mező olaja például csak tartósan 70 dollár/hordó feletti ár esetén hozhat profitot.

Támaszt ad az áraknak az is, hogy a legnagyobb termelők ellenérdekeltek a csökkenésükben. Készek pótolni az olyan kieséseket, amilyet a líbiai polgárháború vagy az Irán elleni bojkott okoz, de a Bernstein adatai szerint az érintett országok nyolc százalékának költségvetése még 125 dolláros árnál is deficites volt 2011-ben. Ha 90 dollárra esik az éves átlagár, akkor ez az arány 58 százalékra ugrik. Az arab tavasz folytatódásától vagy "ragályos" terjedésétől félő államok nem fogják hagyni, hogy az árak tartósan 100 dollár alá essenek.

Nem csökken a kockázat

Az árakat felfelé taszító tényezők sorában nem szabad megfeledkezni a továbbra is erős kockázatról. Az iráni termelés kiesését az ország vevői is megérezték, Brazíliában a bürokrácia és politikai harcok akadályozzák a jelentős tengeri lelőhelyek kiaknázását és még Norvégiában is komoly gondot okozott az olajbányászok hét elején lezárult sztrájkja.

Nem engedi esni az olaj árát az erősödő kereslet sem. A Bernstein becslése szerint Kína fogyasztása például öt év múlva napi 2,8 millió hordóval haladja majd meg a mostanit. Ne feledjük: ezt a növekvő igényt az említett marginális, tehát a még a lehető legdrágábban kitermelhető készletekből kell kiszolgálni.

Talán a gáz

Végül jó hír az árcsökkenéstől tartóknak az is, hogy az új készletek megjelenését a régiek gyors ütemű kimerülése kíséri. A művelés alatt lévő régi mezők hozama évente tíz százalékkal esik, ami azt jelenti, hogy az olajiparnak minden három évben a szaúdi olajkinccsel megegyező nagyságú olajforrást kellene felfedeznie és kitermelésre képessé tennie az egyensúly megtartása érdekében. A Bernstein arra hívja fel a figylemet, hogy avilág évente 30 milliárd hordó olajat használ el, miközben az OPEC-en kívüli országok 15 milliárdnyi új lelőhellyel állnak elő. És az utóbbiak a legmélyebben, a legnehezebben, a legdrágábban kitermelhető mezők közé tartoznak.

Helman mindezek alapján több fantáziát lát a földgázban. Az olajpala-repesztéshez hasonló technológiákkal máris olyan mennyiségű gázt tettek elérhetővé, amely a világ gázigényét százéves távlatban képes kielégíteni. És ez az energiahordozó akár közvetlenül, akár etanollá feldolgozva közvetve a gépjárművekhez is felhasználható. Ráadásul sokkal kisebb környezetterhelést okoz, mint a benzin és a gázolaj elégetése.