Az amerikai Lehman Brothers bankház 2008. szeptemberi összeomlásával kirobbant globális pénzügyi válság után a világnak újra kellett definiálnia a piacgazdaságot - kezdi a nagy válság hagyatékát firtató cikkét Philip Stephens, a Financial Times (FT) vezető publicistája. A gazdasági összeomlás előtt a közgazdászok és a politikusok azzal érveltek a verseny szabadsága mellett, hogy az ösztönzi a fejlődést, ami hosszabb távon mindenkinek hoz valami jót, kisebbet vagy nagyobbat.

A pénzügyi csőd után a világ vezetői Barack Obama volt amerikai elnöktől Angela Merkel német kancellárig tovább erősítették ezt a hitet, mondván: most van egy nagy krízis, de majd visszazökken a világ a "rendes" kerékvágásba. Ehelyett Stephens szerint megkaptuk Donald Trumpot, az USA garabonciás elnökét, a brexitet és a minden problémát más országok rovására megoldani akaró nacionalizmus megerősödését.

Kapcsolódó

Érthető, hogy elegük van

A világ társadalmi a költségvetési megszorító csomagok sorát voltak kénytelenek elviselni és az átlagjövedelmek egy évtizede stagnálnak. Így nem meglepő, hogy azok, akik elviselték országaik gazdasági megroppanásának terheit, az elitek ellen fordultak. A gazdag demokráciákban a népesség jelentős része a szabad verseny és a globalizáció teremtette világfalu ellen fordult. A nagy bevándorlási hullámok békés időszakban is igen megterhelőek, de ha szociális megszorításokkal párosulnak, akkor adódik, hogy minden bajért a bevándorlókból csináljanak bűnbakot.

Eközben megdöbbentő, mennyire keveset változott a pénzügyi világ, amelynek "innovatív megoldásai" elvezettek a válsághoz - véli az FT publicistája. Csak maroknyi bankárt rúgtak ki vagy sújtottak pénzbüntetéssel. A pénzintézetek veszteségeit állami támogatásból kifizették vagy részvényeseikre hárították, a bankároknak legfeljebb azzal kell számolniuk, hogy kissé több időt kell várniuk arra, hogy zsebre tehessék busás bónuszaikat.

Üres ígéretek

Alan Greenspan, aki 2006-ig vezette a Fedet, azaz abban az időszakban állt az amerikai jegybank élén - és prédikált piacok zavartalan működésének áldásairól -, amikor a bankok a laza szabályokat kihasználva felfújták a gigantikus pénzügyi luftballont, ma is elismert "szakember". Kollégája, Mervyn King, aki a Bank of England élén visszavágta a jegybank ellenőrző tevékenységét a pénzügyi rendszer felett és a válságért a befektetési bankokat okolta, ma a Citigroup tanácsadója.

A politikusok tíz évvel ezelőtt fogadkoztak, hogy - miután állami tőkeinjekciókkal az adófizetők pénzéből megmentették a bankokat - meg fogják regulázni a bankrendszert. A Main Street fog uralkodni a Wall Streeten, nem pedig fordítva, ahogy a válság előtt volt. Ehelyett a költségvetésen ütött réseket - amelyeket a pénzügyi mentőcsomagok és gazdasági recesszió miatt elmaradó adóbevételek okoztak -, a kiadások, köztük a szociális juttatások lefaragásával tömték be. Alig emelték a jómódúakat terhelő adókat.

Minél kevesebbet keres valaki, annál jobban függ az állami költekezéstől, így aztán miközben a politikusok a keményen dolgozó emberek megbecsüléséről beszéltek (hogy megszerezzék a szavazatukat), valójában velük fizettették meg a cechet, amit mások hibája okozott. Ezen az sem változtat, hogy a digitális forradalom erősödése is nyomást gyakorol a hagyományos szakképzettséggel bíró emberekre.

Nem korrekt

A Google és más óriásvállalatok agresszív adóelkerülő viselkedése azokra hullik vissza, akik a legkevésbé képesek elviselni, hogy hiányoznak az adóbevételek, mert államuk emiatt kevesebbet tud költeni munkahelyteremtésre és szociális juttatásokra. Ahogy világossá válik, hogy azok, akik tehetnék, nevezetesen a gazdag emberek és cégek kevesebbet adóznak, mint azok, akiknek rosszul megy, kialakul az emberekben az az érzés, hogy az elitek, amelyek az adótörvényeket kitalálják és bevezetik, finoman szólva nem korrektül járnak el velük szemben.

És ezzel előállnak a feltételek a populista politika, a populista politikusok felemelkedéséhez. Az FT publicistája ezt tartja a nagy válság igazi hosszabb távú következményének. A kék galléros munkásosztály tagjai, akik elvesztették biztos megélhetésüket, de továbbra is erejükön felül járulnak hozzá a közös bevételekhez, a brexit és Donald Trump mögé álltak.

Nem csoda, hogy nyitottak arra, hogy minden bajukért a bevándorlókat okolják, amit a populista politikusok tálcán szállítanak. Nézünk csak szét a kontinentális Európában, ajánlja Stephens, és máris láthatjuk a radikális nacionalizmus erősödését, ami tükörképe a szociális piacgazdaság eróziójának. Az utóbbi kínált olyan kapitalizmust az embereknek, amelyekben nekik is jut valami a jóból.

Trump? Ugyan már!

Az FT publicistája szerint az amerikai elnöknek nincsenek válaszai erre a helyzetre, sőt a kereskedelmi háborúkkal, amelyeket kiprovokált ártani fog leghűbb szavazóinak. Az év első felében elfogadott adótörvényeivel, amelyek megint a gazdagoknak kedveztek, már - számos elődje nyomába lépve - újra kifosztotta őket. Ugyanez a helyzet a brit munkásosztállyal, amely a brexit legnagyobb vesztese lesz.

Az olasz Liga és a francai Nemzeti Gyűlés (korábbi Nemzeti Front) ugyanazzal a maszlaggal házal, mint az előbbiek, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek panasza, amire reagálnak, ne lenne megalapozott.

Hanyatlás

Stephens szerint a történészek úgy fogják értékeli a 2008-as válságot, mint annak az időszaknak a kezdetét, amikor a világ legerősebb nemzetei feladták nemzetközi vezető szerepüket és a globalizáció visszafordult. A világ többi társadalma érthetően arra a következtetésre jutott, hogy nem sokat tanulhat a Nyugattól.

Sokan azt hitték, hogy a kommunizmus bukása után a nyílt, liberális demokráciák töretlen hegemóniája következik. Ehelyett inkább az fogja elgondolkodtatni a történészeket, hogy az ilyen rezsimeket üzemeltető társadalmak, milyen lusta belenyugvással, vagy inkább bűnrészességgel vettek részt saját lepusztításukban.

A fotó forrása: Szabó Dániel/Napi.hu