A 2010-es évek második felére a politológusok több elméletet is kidolgozott arra, hogy mi lehet az olyan, a régi rendszert felváltó populista vezetők sikere, mint Orbán Viktor magyar miniszterelnök, vagy Donald Trump amerikai elnök, netán Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki államfő. A lap feleleveníti, hogy ilyen tényezőként beszélnek a gazdasági recesszió okozta társadalmi fásultságról, vagy a migráció elleni harcról, mely a fehér keresztények félelmét fogalmazta meg, hogy egy kisebbnek kell átadni a helyüket.

De a szerző szerint ezek nem egyetemes vonások: a szintén illiberálisok közé sorolt Lengyelország gazdasága például 25 éve töretlenül növekszik, míg a Fülöp-szigetek világszinten is példaképként volt emlegetve az új, radikális vezető megválasztása előtt. A migráció elutasítása sem általános, például Brazíliában épp nem a fehérek, hanem többségében a színesbörű lakosság szavazott a szélsőséges Bolsonaro elnökre.

Kapcsolódó

Ha arra nem is talált egységes magyarázatot, hogy ezek a radikálisabb vezetők honnan szerezték hatalmukat, Valerie M. Hudson a Texas A&M Egyetem politológusa egy másik általános jellemvonást viszont talált: ezek a kormányok rendre egy konzervatív társadalmi tagozódást kínálnak csak a nőknek. A kampányokban ez nem feltétlenül jelentkezik, bár Donald Trump esetében az elnökké választása előtt rájátszott arra, hogy ő férfi, így több helye van a politikában, mint Hillary Clintonnak. Sőt, marchendise termékeken is feltűntek olyan szlogenjei, hogy "Végre valaki, aki elég tökös", amely rájátszott a maszkulinitásra. Még Bolsonaro is beemelt hasonló mondatokat - ahogy azt az Atlantic feleleveníti - a kampányban, egy képviselőnőnek például azt mondta, "nem erőszakolom meg, mert nem érdemes rá".

Viszont ezek a kormány- és államfők rendre olyan politikát folytattak, amelyben a nők tradícionális, családanya státuszát erősítették. Valamint sorra jelezték, hogy nem tartják alkalmas pályának a politikát a hölgyeknek. Ebben is vannak szélsőségek: Trump vagy Duterte rendre ráront a női képviselőkre, szenátorokra, aktivistákra, vagy épp anti-feminista kereszteshadjáratot hirdetnek.

De az általános inkább az, hogy a nők említése összekapcsolódik a népességpolitikai kérdésekkel. Itt megemlítik, hogy Magyarországon a kormány folyton a szüléshez köti a kedvezményeket: elengedik a diákhitel-tartozását azoknak, akik már szültek gyereket. Vagy hogy Orbán Viktor miniszterelnök többször is arról beszélt, hogy "megállapodást kötött a kormány a magyar nőkkel", mely újra a gyermekvállalás erősítését célozza. Lengyelországban ennek a megfelelője, hogy a tévében hirdetések mennek, melyek szintén szülésre ösztönzik a hölgyeket.

Lényegében tehát egy "hagyományos társadalmi rendet kínálnak", amely azzal jár, hogy a nők politikai képviselete lecsökken. Magyarországon alig 10, Olaszországban 31 százalék a női képviselők aránya a törvényhozásban - hozza a példát a lap. Amely itt azt mondja, hogy egy a fentiekhez hasonló rezsim éppen ezért nehezebben kerül helyzetbe az észak-európai országokban, például Izlandon, ahol 49 százalékos a hölgyek aránya a parlamentben, vagy Svédországban, ahol 44 százalék.

A cikk szerzője ebből vonja le a végső következtetést:

A nők otthoni egyenlőségének biztosításával megmenthetők a demokrácia.