Venezuelában az alapvető élelmiszerek - köztük a tej és a liszt - árának állami ellenőrzése ellenére minden drágul, kivéve a benzint. A Moody's becslése szerint idén 28 százalékos lesz az infláció, miközben a hivatalos bollivar fuerte/dollár árfolyammal számolva 5,8 centbe kerül egy gallon (3,8 liter) üzemanyag, a nem hivatalos átváltást figyelembe véve pedig mindössze 1,5 centet kell fizetni érte. A nemrégiben elhunyt Hugo Chavez államfő 14 éven át tartó szocialista centrális erőterében végig befagyasztva tartották a benzinárakat (miközben az elszálló kormányzati kiadások felpörgették az inflációt), így az üzemanyag mostanra lényegében ingyenes juttatássá vált - kezdi az energiapopulizmusról szóló elemzését a Wall Street Journal.

A lakosság többségét nem izgatják az ingyen benzin közvetett, hosszabb távú következményei. Úgy gondolják, ezen az úton részesülnek az ország mesés olajvagyonának áldásaiból. Ez az egyetlen olcsó dolog, amihez hozzájuthatnak, miközben minden más drágul. Ez meg is látszik fogyasztásukon: a benzin és más finomított olajtermékek felhasználása 65 százalékkal ugrott meg 1998, Chavez hatalomra kerülése, és 2011 között - derül ki az USA energetikai tanácsadó szervezete (EIA) adataiból. A szomszédos Kolumbia lakosaival összehasonlítva, akik piaci árat fizetnek az energiahordozókért, hétszer több üzemanyagot fogyasztanak a venezuelaiak.

Kapcsolódó

Benzint importálnak

Ami azonban még ennél is megdöbbentőbb, az az, hogy a világ egyik legnagyobb olajtermelő országa kénytelen benzint importálni, ugyanis saját finomítói kapacitása nem elég a belső fogyasztás kiszolgálásához. Orlando Ochoa venezuelai közgazdász becslése szerint 2012-ben 7,2 milliárd dollárt költöttek üzemanyagok behozatalára. Az EIA szerint az USA szállítói naponta 197 ezer hordó benzint és más finomított olajterméket juttattak el a latin-amerikai országba. A venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA SA ugyanakkor azt állítja, hogy csak adalékanyagokat hoz be külföldről.

Nem ritka a benzinpopulizmus

Számos fejlődő országban alkalmaznak a venezuelaihoz hasonló üzemanyagár-támogatást. Az egyik indok erre természetesen az életszínvonal emelése, a másik a sok energiát felhasználó helyi ipar támogatása, a harmadik egyszerűen az, hogy a javítsák az elégedetlen társadalmi rétegek hangulatát. Az IEA becslése szerint a világ kormányai 2011-ben összesen 523 milliárd dollárt költöttek el erre a célra, azaz a piaci árhoz képest ennyivel adták olcsóbban az energiahordozókat. Az adakozásban az olajban gazdag közel-keleti országok jártak az élen. A Nemzetközi Valutaalap becslése nem nagyon tér el az előbbitől, eszerint 481 milliárd dollár maradt az energiafogyasztók zsebében.

A támogatások hozadékaként egyes fejlődő országokban a szegény lakosság könnyebben jut hozzá az energiahordozókhoz. Jemenben például az olcsóbb energia nyolc százalékponttal csökkentette a szegénységi szint határát 2005 és 2006 között - derült ki több jelentésből, köztük az OECD adataiból. Teljesült a támogatásoktól elvárt cél, nevezetesen hogy olyan pénzt hagyjanak a fogyasztók zsebében, amit enélkül nem tudnának elkölteni. Ehhez persze az infláció kézben tartására is szükség van.

A bírálók szerint ugyanakkor a benzinpopulizmus haszonélvezői az autóval rendelkező középosztálybeli családok, továbbá az olcsó energia pazarlásra ösztönöz. Utóbbi káros környezeti hatással is jár: az OECD becslése szerint ha eltörölnék az energia-ártámogatásokat, akkor 2050-re tíz százalékkal csökkenne az üvegház hatású gázok kibocsátása.

Az energiatámogatások az EIA becslése szerint csak 2011-ben 27 milliárd dollárba kerültek - ez az összeg a piaci árak és a befagyasztott árak közötti különbség, illetve a fogyasztás szorzata. Az elveszett bevétel megegyezett a GDP 8,7 százalékával, miközben az egészségügy részesedése 3,5 százalék, az oktatásé 5,1 százalék volt. Az üzemanyag-támogatások korlátozzák az olyan alapvevő szolgáltatásokra költhető pénzt, mint a bűnüldözés vagy az infrastruktúra-fejlesztés. A PDVSA az elmaradó bevétel miatt jóval kevesebb beruházást hajt végre, mint amennyire szükség volna. Ez az egyik fő oka annak, hogy az olajkitermelés negyedével marad el a Chavez hatalomra kerülése előtt elért szinttől.

Virágzik az üzemanyag-turizmus

Miután Kolumbiában 4,7 dollárt kell fizetni a benzin gallonjáért - ami a két ország devizájának hivatalos átváltási árfolyamát figyelembe véve százszoros, a nem hivatalos árfolyamon négyszázszoros árkülönbséget eredményez - a két ország határán virágzik az üzemanyag-turizmus. Egy ideig a hetvenes, nyolcvanas évekből származó nagy amerikai autók ingáztak a határon csordulásig töltött tankokkal, ám Venezuela két éve tankolási korlátozást vezetett be, amit a benzinkutakon a szélvédőre ragasztott vonalkódos matricák segítségével ellenőriznek. Eszerint a határ közelében kétnaponta csupán 11 gallon benzint tankolhatnak az autósok. Ennek ellenére az üzemanyagok feketeexportja megélhetési lehetőséggé és mára sokak életformájává vált a határvidéken.

Hiába ígér azonban a csempészet ellenőrzése jelentéktelen eredményt az ártámogatások megszüntetéséhez képest, az olcsó üzemanyagok az elmúlt évtizedekben annyira beleégtek a venezuelai politikai-szociális rendszerbe, hogy kudarcra ítélt olyan minden politikai törekvés, amely ennek megváltoztatására irányul. A tömegközlekedés ártámogatásának megszüntetése után - ami a buszjegyek árának emeléséhez vezetett - utcai zavargások törtek ki. Egy 1996-os üzemanyagár-emelést néhány évvel később követtek lázadások, hozzájárulva Chavez hatalomra kerüléséhez. Az államfő halálát követő, ezekben a hetekben zajló elnökválasztási csatában egyik jelölt sem meri elkötelezni magát az ártámogatási rendszer megváltoztatás mellett.

Csőd az államnak

Az ingyenbenzin-politika felborítja az állami bevételek és a kiadások egyensúlyát, ami az államadósság brutális növekedéséhez vezet. A venezuelai kormány, amely a világ egyik legnagyobb olajhatalmát vezeti, 167 milliárd dollárral tartozik az ország hitelezőinek, szemben a Chavez győzelme előtti 28 milliárddal - derül ki a hivatalos helyi adatokból. Ez az összeg a külső és belső adósságon kívül magában foglalja annak az olajnak az árát is, amelyet Kínába exportálnak, úgy, hogy Peking előre fizet. A világ egyik legnagyobb olajexportőrének államháztartási hiánya tavaly elérte a GDP 12 százalékát, ami nagyobb az uniós lélegeztetőgépen lévő eurótagországok deficitjénél.

A magát szocialistának nevező kormány árkorlátozásai miatt még az importhelyettesítés sem igazán működik, mivel a helyi cégeknek sok mindent nem éri meg gyártani a túl alacsony kiskereskedelmi árak miatt. Ha minden marad úgy, ahogy most van, akkor a stagnáló olajtermelés, a magas infláció és a külföldi források bevonásának ellehetetlenülése működésképtelenné teheti az államot - mondja Asdrúbal Oliveros, a caracasi Ecoanalítica tanácsadó cég közgazdásza. Az olyan kétségbeesett intézkedések, mint a bolivar fuerte 32 százalékos februári leértékelése, kétélű fegyverként működnek. Megkönnyítik ugyan a helyi valutában fizetendő adósság törlesztését, de növelik az inflációt és a dollár feketepiaci árát, ami ugyancsak megkeseríti az emberek életét.