Itt sertepertél a múlt század egyik rémisztő kísértete

A rövid definíció szerint a stagfláció nem más, mint nulla növekedés plusz infláció. Ezt a rémálmot élte át az 1970-es években a nyugati gazdaság. Látva az elmúlt évtized nulla közeli inflációját nem sokan gondolnak rá, hogy a következő években visszatérhet a stagfláció. Van azonban, aki szerint feltámadhat sírjából.
Komócsin Sándor, 2020. május 11. hétfő, 07:09
Fotó: Getty Images

Az 1970-es évek elején az amerikai Fed elemző csapata sokat foglalkozott az akkori infláció okaival, amelyeket a költségek növekedésében talált meg - kezdi a Financial Timeson megjelent elemzését a stagfláció visszatérésnek lehetőségéről Stephen Roach, a Yale Egyetem professzora, aki akkor ifjú titánként dolgozott ebben a csapatban. A dolog úgy kezdődött, hogy világgazdaság növekedése erős keresletet teremtett a nyersanyagokra és az energiahordozókra, amelyek ára gyorsan nőtt.

Ezt tetézte, hogy az OPEC a kartell arab tagállamainak nyomására 1973-ban egy csapásra négyszeresére növelte az olaj árát válaszul arra, hogy a nyugati országok Izraelt támogatták az akkor arab-izraeli háborúban. A munkaerőpiac feszes volt, ami gyengítette a termelékenység növekedését, miközben az USA-ban a vállalatok költségeit még a gazdasági szabályozás változása is növelte. Rövid időn belül kialakult egy klasszikus ár-bér spirál, amit egy évtizedes két számjegyű infláció követett, borzalmas pénzpiaci körülmények között.

Rejtett veszély

A szakértők most úgy látják, hogy ez nem térhet vissza. A jegybankok naponta leteszik a főesküt, hogy kordában tartják az inflációt. Az olajár nem nő, hanem 2014-ben összeomlott, és azóta sem tért igazán magához, a koronavírus-válság nyomán megugrott a munkanélküliség, ami féken tartja a bérek emelkedését. A kereslet, amely magával húzhatná az árakat szintén nyomás alatt van, hiszen a távolságtartási szabályok miatt a fogyasztók kevesebbet vásárolnak, ritkábban mennek vendéglőbe, szórakozóhelyre és nem utaznak annyit, mint korábban.

Az FT cikkírója azonban lát itt valamit, amit könnyen figyelmen kívül hagyhatunk. Ez a helyzet addig tart, amíg ki nem fejlesztik a koronavírus-betegség ellen védőoltást. A szakértők szerint ez 12-18 hónapot vehet igénybe, ami azzal járhat, hogy jelentős elfojtott, halogatott kereslet halmozódhat fel. És amikor ez rászabadul a piacra, erőteljes inflációt indíthat el, amire a gazdasági szakértők és a befektetők most nem számítanak.

Gigantikus változás

És az infláció megugrásának magvait másként is elvetik a világ országai. Az 1970-es években még nem léteztek azok a globális beszállítói láncok, amelyekre a mai világgazdaság alapul. Akkor az áremelkedések helyi jelenségek voltak a részben elszigetelt országokon belül, annak ellenére, hogy a világszinten forgalmazott nyersanyagok és energiahordozók, főként az olaj drágulása mindenhol éreztette a hatását.

A japánok azonban az 1980-as években feltalálták a híres just-in-time termelést, amelyben nincsenek raktárkészletek, minden beérkező részegységet azonnal felhasználnak. Ezt a közlekedés olcsóbbá válása és a logisztika informatikai támogatása tette lehetővé. Az IMF becslése szerint 1993 és 2013-között a világkereskedelem növekedésének közel háromnegyede a beszállítói láncok bővüléséből fakadt. És a húsz év alatt ötszörösére bővülő kereskedelem sokat tett hozzá a világgazdaság növekedéséhez.

A biztonság ára

A komparatív előnyökről szóló XIX. századi klasszikus tanításból azt is tudjuk, hogy ha az egyes országok másoktól szerzik be, amit azok olcsóbban tudnak előállítani, akkor ezzel mindenki jól jár, mert csökkennek a költségek, következésképpen az árak is. A koronavírus-járványra adott válaszul azonban Japántól az USA-ig mindenütt arra akarják fordítani a gazdaságba pumpált pénzek egy részét, hogy hazavigyék a termelés egy részét Kínából saját országukba, miután a januárban ott kirobbant járvány először a beszállítások megszűnésén keresztül okozott gazdasági kárt hazai vállalataiknak. Ez a lépés kétségtelenül növelheti a hazai gazdaság biztonságát, ám egyben bevon a beszállítói láncba a kínaiaknál drágábban termelő hazai cégeket.

Ráadásul a kialakult, bevált beszállítói láncok szétszaggatása azzal is járhat, hogy termelési szűk keresztmetszetek alakulnak ki. Azt a tömeggyártást, amit a kínaiak produkálnak, nem tudják mások utánuk csinálni, így a szűkös kapacitások időleges kieséseket okozhatnak a kínálatban, ami felhajtja az árakat. Összességében az FT cikkírója szerint az infláció ugyan nem fog ugyan visszatérni addig, amíg tart a recesszió, azt követően azonban az új, széttöredezett gyártási szerkezeteben, a drágább beszállítás miatt felütheti a fejét.

Bekavar az eladósodás

A problémát tovább súlyosbíthatja a kormányok óriási eladósodása. Jelenleg senki sem törődik ezzel, mert a kamatok alacsonyak, könnyű finanszírozni a nagy adósságokat. Ha azonban az előbb említett körülmények miatt emelkedni kezdenek az árak, akkor a kamatok is elindulnak felfelé, növelve az országok eladósodását és közben fékezve a gazdaság növekedését.

Az USA államadóssága 2025-re várhatóan eléri a GDP 120 százalékát szemben a 2019-es 79 százalékkal. Ezzel magasabb lesz, mint a második világháború után kialakult 106 százalék. Az akkori történelmi tapasztalat szerint ilyen magas adósságtól csak úgy lehet megszabadulni ha azt egyszerűen elinflálják. Az államadósság 1947 és 1957 között évi 0,9 százalékkal csökkent, miközben a GDP nem kis részben az inflációnak köszönhetően évi 7 százalékkal nőtt. Így az államadósság/GDP arány 47 százalékra zsugorodott.

Ha ezt a folyamatot ma meg akarnánk ismételni, akkor évi 5 százalékos inflációra volna szükség - véli az FT publicistája. A nulla közelében lévő kamatok, a beláthatatlan ideig tartó monetáris enyhítés és a masszív adósságnövekedés körülményei között vélhetően csak az infláció emelkedésével tudják majd mérsékelni tartozásaikat a mélyen eladósodott nyugati gazdaságok. Még akkor is, ha tőzsdei befektetőknek ez vélhetően nem nyerné el a tetszésüket.

HOZZÁSZÓLÁSOK