A makrogazdasági gondolkodásnak éppen úgy megvannak a divatjai, mint az öltözködésnek. A legújabb az államadósságról szól, ami Magyarországot is masszívan érinti, mivel a válság nyomán ismét elszállt a közadóssága. Az OECD-től az IMF-ig számos nemzetközi szervezet, amelyek korábban a szigorú költségvetés és az alacsony államadósság hívei voltak, most azt kommunikálják, hogy el lehet adósodni - kezdi az infláció kockázatáról szóló elemzését Ferdinando Giugliano, a Bloomberg publicistája.

Emellett legfőképpen azt az érvet hozzák fel, hogy az adósság finanszírozása nem nagy gond, amíg a jegybankok ultraalacsonyan tartják a hitelkamatokat. A kormányoknak el kell felejteniük az olyan mutatókat, amelyek egyébként rémes képet mutatnak, mint az államadósság aránya a GDP-hez viszonyítva, és ehelyett például a kamatfizetések és a GDP arányára kell figyelniük. Lám-lám a rettentően eladósodott Görögországot ez a váltás egy csapásra olyan országgá teszi, amelynek adóssága menedzselhetőnek látszik.

Kapcsolódó

Be nem mondott feltételezés

Ez az optimista hozzáállás egy kritikus feltételezésen alapul. Azon, hogy az infláció kitartóan alacsony marad, ami lehetővé teszi, hogy a jegybankok alacsonyan tartsák az alapkamatukat és vásárolják a kormányok által kibocsátott állampapírokat. Ez egy elég szoros feltételezés, lévén amint megugrana az infláció a központi bankok kamatemelésre kényszerülnének, és a befektetők elővennék a régi államadósság/GDP mutatót, mert ez jelzi, hogy egy kormány mennyire fizetőképes. Ha úgy látják, hogy nem igazán az, akkor elkezdhetik kiszórni az adósságukat az államcsőd felé taszítva a kormányokat.

A gazdaságtörténet tele van olyan "vastörvényekkel", amelyek meglehetősen törékenynek bizonyultak - figyelmeztet a Bloomberg publicistája. Az 1960-as években például a kormányok arra alapozták a gazdaságpolitikai döntéseiket, hogy az infláció és a munkanélküliség között sziklaszilárd kapcsolat van: ha az utóbbi nő, akkor az előbbi csökken. Ezt a szabályt követve "stop and go" gazdaságirányítást végeztek, felváltva használták a gazdaságösztönzés és a megszorítások politikáját, míg el nem értünk az 1970-es évekbe, amely meglepte a világot a stagfláció, azaz a magas infláció és a nulla növekedés kombinációjának jelenségével.

A közelmúlt divatja

További példa az ezredfordulót megelőző és követő két évtized modernizációs politikája. Amikor ez volt divatban, a gazdaságpolitikusok azt hitték, hogy a legerősebb fejlett országok jegybankjainak inflációs célokat követő pénzügyi szabályozási beavatkozásai "örökre" sínre tették a gazdaság szabályozását. Ha a céljukat átlépte a pénzromlás üteme, akkor szigorítottak a kamatpolitikán, ezzel megdrágult a kormányok államadóssága, ami ezeket is megszorításokra kényszerítette vagy fordítva, enyhíthettek ezen a láncon.

A globalizáció, a technológiai forradalom, Kína belépése a Kereskedelmi Világszervezetbe (WTO), a meggazdagodó felső tízezer kezében felhalmozódó tőke, amely végül a fizetésképtelen amerikai jelzálogpiacra vándorolt megalapozva a 2008-as pénzügyi összeomlást, megtanították a fejlett országokat arra, hogy már nem kizárólag ők irányítják a világot. Kormányaikon és jegybankjaikon kívül álló tényezők jobban befolyásolhatják gazdaságuk alakulását, mint saját gazdaságirányítási doktrínájuk.

Más vagy nem más

Sok közgazdász úgy véli, most más a helyzet. Sorolják az okokat, miért maradhat tartósan alacsony az infláció. Ilyen a technológiai modernizációjának árcsökkentő hatása, az elöregedő népesség költekezésének csökkenése vagy a nagy egyenlőtlenségek, amelyek szintén mérséklik a fogyasztói keresletet (miközben növelik a befektetőit). A 2008-2009-es válság óta ezek az érvek igaznak bizonyultak, a jegybankok nem tudják a kívánatosnak tartott két százalékra feltornászni a pénzromlás ütemét.

Ugyanakkor a pandémia után tesztelheti az árakat a megugró kereslet, amellyel szemben az ismert beszállítói problémák miatt gyengébb kínálat állhat, mint a boldog békeidőkben. Persze ezt is ellensúlyozhatja a magas munkanélküliség és a bércsökkentések, ám ezek átmeneti jelenségek, ezért a Bloomberg cikkírója szerint hiba volna úgy vélni, hogy az infláció örökre eltávozott a körünkből. Például a zöldenergia terjedéséből fakadó költségcsökkenés deflációs hatását, ami jól működött az elmúlt bő fél évtizedben, a következő években elnyelheti a hiteltörlesztésekből fakadó költségnövekedés. Az okos kormányok és jegybankok felkészülnek a kellemetlen forgatókönyv megvalósulására, azaz az infláció visszatérésére is. Az előbbiek teendőjét Mario Draghi, az Európai Központi Bank volt elnöke azzal a megjegyzésével foglalta össze, miszerint van rossz adósság és jó adósság. Az előbbi rossz befektetéseket, az utóbb a jövő iparágait finanszírozza, amelyek megtermelik a felhasznált hitel fedezetét. Ami a jegybankokat illeti, tőlük elsősorban az várható, hogy ha beindulna az infláció, ne azonnal szigorítsanak monetáris politikájukon, hanem fokozatosan, ami időt ad az adósok alkalmazkodására.

Az is tény viszont, hogy több országban már nem mondható túlságosan alacsonynak az infláció. Magyarországon például a változékony élelmiszer-, üzemanyag- és hatósági árak nélkül számolt - az inflációs trendeket a fő mutatónál jobban ismertető - úgynevezett maginfláció inkább magasnak mondható,. Az MNB tavaly decemberben publikált inflációs jelentése szerint 2021-ben 3,8-4 százalék körül lehet és csak 2022-ben, 2023-ban szelídülhet a 3 százalékos szintre.