A Kínai Kommunista Párt (KKP) hét évtizedes uralma alatt hatalmas lépéseket tett előre az ország, ám borzalmas áldozatok árán - foglalja össze egy mondatban a világ legnépesebb országának modern kori történelmét a Guardian szerkesztőségi cikke. Pontosan ez tükröződik abban, hogy a gigantikus katonai parádé, amelyet a Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltásának 70. évfordulójára rendeztek Peking szívében, sokkal inkább politikai esemény, erődemonstráció, mint megemlékezés az elmúlt közel háromnegyed évszázadról.

A KKP nagyot lépett előre az ország több ezer éves történelmének értelmezésében az 1949-es új államalapítás óta. Az első néhány évtizedben azzal házalt a párt a társadalomnál, hogy a szegénység és az alávetettség évszázadai után immáron a nép van hatalmon az országban, és az embereknek nem szabad elfeledkezniük rabságuk hosszú korszakáról. Hszi Csin-ping, az ország jelenlegi elnöke azonban az "államalapító atya" Mao Ce-tungnál sokkal jobban megértette, milyen óriási jelentősége van annak, hogy kínai állam az egyetlen a világon, amely több ezer éve lényegében folyamatosan létezik.

Látványos különbség

Hatalomra kerülési után nem sokkal utasította kollégáit, hogy felejtsék el a "történelmi nihilizmust", azaz az óriási kínai kulturális örökség és hagyományok lebecsülését, mert ez és a liberális demokrácia veszélyezteti a párt hatalmát. Az előbbi azzal, hogy elveszi az állampárt hatalmának legjobb indoklását, az utóbbi azzal, hogy megkérdőjelezi az egypártrendszer létjogosultságát.

A katonai parádé pontosan ezt fejezi ki. Az 1949-es díszszemlén 17 repülőgép vett részt, amelyek kétszer repültek át a tér felett, hogy nagyobbnak tűnjön a kínai "légi erő", míg most új rakétákat, lopakodó repülőgépeket és drónokat vonultattak fel demonstrálva, hogy a kínai kommunista uralom túlélte a Nagy testvér szovjet kommunisták hatalmát és az ország gazdasága évtizedek óta gyorsabban nő, mint az örök ellenfél, a Nyugat országainak gazdasága.

Reuters, Thomas Peter

Sok kínai nem csupán azért támogatja a kínai államszocialista rezsimet, mert elhiszi, amit az erősen cenzúrázott, mindent elsöprő állami propaganda harsog. Az elmúlt 70 év gigantikus fejlődést hozott a kínaiak életszínvonalában, az írástudatlanság felszámolásában, az emberek képzettségének emelésben. Több százmillió ember emelkedett ki a szegénységből, amit a Guardian értékelése szerint mindenekelőtt saját munkájuknak köszönhettek. A fejlődésért borzalmasan nagy árat fizettek, amelynek jó részé felesleges áldozat volt.

Rettenet

A KKP ráerőszakolta a társadalomra az egy gyermek politikát, amellyel megfékezték a népességrobbanást. Ezen ugyan enyhítettek az elmúlt években, immáron két gyerekük lehet a családoknak, de továbbra is ellenőrzés alatt tartják az emberek legszentebb jogát arra, hogy a gyermekeket vállaljanak.

A Mao-féle nagy ugrás idején, az ötvenes években - amikor használhatatlan acéltermékeket gyártottak gigantikus kohókban azzal az ideológiával, hogy néhány éven belül utol fogják érni a nyugati termelési színvonalat - tízmilliók vesztették életüket az éhínségben. Ahogy a kelet-európai kommunista kísérletekben, Kínában is a mezőgazdaságból vonták ki az erőforrásokat az erőltetett iparosításhoz. A hatvanas években Mao elindította a kulturális forradalmat, amelyben a pártapparátus idősebb tagjai ellen fordította a fiatalokat. Ez is milliók életét tette tönkre.

Mao halála után, 40 évvel ezelőtt Teng Hsziao-ping reformjaival beindult a valós gazdasági fejlődés, ami sok korábban sérült embert vigasztalhat. Sokan érezhetik úgy, hogy a borzalmak ellenére van okuk ünnepelni a 70 éves évfordulót, ám az állampár uralma továbbra is durva és kicsinyes. Például másfél millió muszlim vallású kínait zártak táborokba, amit párt "szakképzési központoknak" nevez. A katonai parádé alatt a közelben lakóknak összehúzott függönyeik mögött kellett tartózkodniuk, az 1989-es Tianenmen téri diáktüntetések áldozatainak szüleit rendőri ellenőrzés alá helyezték, nehogy eszükbe jusson emlékeztetni a világot, hogy fojtották vérbe gyermekeik demokráciát követelő demonstrációit.

A nagy fordulat

A KKP a kelet-európai rendszerváltás után áttért a "nemzeti nevelésre", egy olyan oktatására, amely - szemben a korábbi, klasszikus kommunista ideológia felfogásával - nem az uralkodó és az alávetett társadalmi osztályok harcának mutatja be a történelmet, hanem a párt vezetésével végrehajtott gazdasági csodáról szól, amely véget vetett a 19. századi brit gyarmatosítással kezdődött "nemzeti megaláztatás" korszakának. Ezt hivatott igazolni a látványos GDP-növekedés, megfeledkezve arról, hogy ennek velejárója a magukat agyondolgozó emberek családjainak széthullása, a párt- és államapparátust átszövő korrupció burjánzása, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és a környezeti katasztrófákat is okozó gondatlan iparosítás.

Reuters, Thomas Peter

A katonai erődemonstráció árnyékot vet a legfrissebb fejleményekre, a Hongkongban 17. hete tartó tüntetésekre, amelyek világossá tették, hogy az ország egy jelentős tartományában nem kérnek a KKP egypártrendszeréből. A megmozdulások demonstrációs hatása nyomán megerősödött Tajvan hatalmon lévő elnökének támogatottsága, ami erősíteni fogja a szigetország elszánt törekvését függetlensége megőrzésére Pekinggel szemben.

Világhatalom

Az állampárt történelmi üzenete még harsányabb hangoztatásával reagál erre, időnként a cseppet sem dicső közelmúltra emlékeztető módon. Az államfő egyik legutóbbi beszédében például hatvanszor említette a "harc" szót jellemezve, hogyan jutott el Kína oda, ahol ma tart és mi vár rá az USA-val folytatott kereskedelmi háborúban. A kínai vezetés a nemzetközi kapcsolatok, a világrend újraszabását tűzte ki célul maga elé. Ennek egyik eleme a Magyarországot is érintő új selyemút program, amelyben szárazföldi szállítási útvonalak kiépítésével akarják stabilizálni a kínai feldolgozóipar szállítói fölényét az európai és a közel-keleti piacokon.

Hszi már a következő 30 évre tekint előre, amelynek végén az új államalapítás 100 éves centenáriumát ünnepelhetik majd ki tudja, mekkora csinnadrattával. Vajon az akkori média lényegesen más történetről számolhatnak-e be, mint a mostani? - teszik fel a kérdést a Guardian szerkesztői. Más szóval elmozdul-e Kína a kommunista egypártrendszertől és az államszocializmustól a szabadabb élet felé vagy a hatalmon lévők el tudják hitetni az emberekkel, hogy országuk felemelkedése, amely joggal erősíti nemzeti büszkeségüket, nem képzelhető el az állampárti rezsim nélkül?