Business Talks '24

Üzleti konferencia

Ne maradjon le az év
üzleti konferenciájáról!

Szerezze be
jegyét most.

A Napi Gazdaság keddi számának cikke

− Mi a véleménye a legutóbbi, december eleji EU-csúcsról? Sikerként vagy kudarcként értékeli az ott meghozott döntéseket?
− A csúcs ismét csalódást keltett, de nem tartom teljes kudarcnak, hiszen a szereplők tettek lépéseket az európai pénzügypolitika jobb struktúrája kialakításának irányába − igaz, nem olyan mértékben, hogy megnyugtató és átfogó válasz szülessen. A baj az, hogy az új költségvetési alapszabály önmagában messze nem elég a jelenlegi gondok megoldására; az eurózóna válságának feloldására ezenkívül az ECB aktívabb szerepvállalására, illetve hiteles növekedési stratégiára lenne szükség.

− Létezik egyáltalán optimális, vagy legalábbis reálisan megvalósítható módszer a válság megoldására?
− Igen, ám ez komoly ideológiai és politikai akadályokba ütközik. Alapvetően az lenne az elsődleges feladat, hogy helyes diagnózist állítsunk fel a válság okairól. Ezt a páciens állapota stabilizálásának, tehát a piacokon tomboló bizalmi válság feltartóztatásának kellene követnie, és végül műtéti beavatkozással − a fiskális és gazdasági integráció lényeges növelésével − kéne meggyógyítani a beteget.

− Sokak szerint az ECB-nek a likviditás bővítésével, az elsődleges piacon folytatott kötvényvásárlásokkal, esetleg a végső hitelező szerepének betöltésével fokozottabban kéne kivennie a szerepét a válságkezelésből. Egyetért ezzel az állásponttal?
− Az ECB-nek igenis vállalnia kellene a végső hitelező szerepét az európai országok számára. Ez ugyanis az egyetlen megoldás az utóbbi időben érezhetően elszálló államkötvényhozamok feltartóztatására. Fontos leszögezni, hogy az államkötvények piacán tapasztalható földcsuszamlás az intézményi befektetők racionális spekulatív támadása. Ezek a szereplők ugyanis rájöttek, hogy ha kellő ideig akadályozzák egy tagállam piaci finanszírozását, akkor önbeteljesítő jóslatként meg tudják teremteni saját alternatív valóságukat, azaz egy eurózónás állam csődjét. Az eladói nyomás kizárólag abban az esetben fog enyhülni és az intézményi befektetők csak akkor lesznek hajlandók ismét eurózónás államkötvényeket vásárolni, ha egy korlátlan tűzerejű szereplő lép a piacra, méghozzá hiteles módon. Ezért elkerülhetetlen a válság kezelése szempontjából, hogy az ECB felvállalja a végső hitelező szerepét.

Életrajz

Martin Nijkamp a Groningeni Egyetemen szerzett MBA diplomát, majd 4 évig a Tilburgi Egyetem makroökonónia tanszékének segédprofesszora volt. 1987-ben csatlakozott az ING Csoporthoz, ahol vezető nemzetközi elemzőként, portfoliókezelőként, az európai és fejlődő piaci térség igazgatójaként dolgozott, ezt követően a Nemzetközi Intézményi Üzletfejlesztési igazgatóság vezetője volt. 2008-tól az ING Investment Management Europe üzleti stratégiáért felelős igazgatósági tagja. 2011 november elejétől az ING Investment Management Europe igazgatóságának elnöke.

Éppen ilyen fontos tényező, hogy az európai döntéshozók beismerjék, az egyes országokban az elmúlt évtized során kialakult fizetésimérleg-egyensúlytalanságok a jelenlegi államadósság-problémák okozói. Ezek az egyensúlytalanságok − kivált az eurózóna perifériaországaiban − a magánszektor túlzott eladósodásához vezettek. Így a fenntartható megoldás (a betegen végrehajtott műtét) csakis a fizetési mérlegek egyensúlytalansági állapotának felszámolása lehet. Ehhez viszont az eurózóna tagállamaiban a relatív árak kiigazítására lesz szükség. A kiigazítást viszont sokkal könnyebb egy egészséges nominális gazdasági növekedés nyújtotta környezetben végrehajtani, ezért a magországoknak el kell fogadniuk, hogy mind az aktivitás ösztönzésével, mind az infláció emelkedésének ideiglenes lehetővé tételével sokkal erőteljesebb nominális GDP-növekedést célozzanak meg. Máskülönben a perifériaországok egyetlen lehetősége versenyképességük fokozására az, ha deflációba menekülnek. Ez pedig csak erősítené az ördögi kört.

− Lát ön esélyt államcsődre az eurózónában − legyen az rendezett vagy rendezetlen?
− Egy már be is következett: Görögországé. A magánhitelek 50 százalékos leírása tulajdonképpen csődöt jelent, még ha a kötvények bedőlése ellen biztosító cds-ek szabályzata, illetve a nemzetközi swapok és származékos termékek szövetségének (ISDA) illetékes bizottsága szerint az nem is számít hiteleseménynek. Amennyiben a válságra nem sikerül megoldást találni, nőni fog az esélye annak, hogy újabb országok jussanak a görögök sorsára.

− Valós alternatíva lehet a két- vagy akár több sebességes Európa? Nem jelentené ez a perifériaországok leszakadását?
− Bármiféle megoldás, amely valamilyen formában az euró­zóna felbomlásával járna, óriási mértékben destabilizálná a térség, de az egész világ gazdaságát is. A kétsebességes Európára a valutablokkon belül van szükség: ahol az északi tagállamok magas nominális növekedést céloznak meg, míg a déliek strukturális reformok végrehajtásával kiigazítják gazdaságukat, illetve reálárfolyamukat.

− A tervezett szigorú fiskális lépések elfojthatják a növekedést, egyes elemzők az eurózóna húzógazdaságai esetében is recessziótól tartanak. Ön szerint összeegyeztethetők a szükséges megszorítások a reál-GDP növekedésével?
− Nem. Ez egy olyan tündérmese, amelyben még mindig sok európai döntéshozó és politikus látszik hinni. Ám az összehangolt megszorítások nem hozzák el a "bizalomtündért", aki varázsütésre megfordítja a gazdasági folyamatokat, és növekedési pályára állítja Európát. Több alapos elemzés és az európai országoknak az utóbbi időben tapasztalható gyakorlati példái is egyértelműen azt mutatják, hogy a fiskális szigor a vártnak megfelelően visszafogja a növekedést. Ezért úgy gondoljuk, hogy Európában már beköszöntött a recesszió.

− Míg a legtöbb vezető jegybank rekordalacsonyan tartja irányadó kamatlábát, az energiaárakat kiszűrve az inflációt tulajdonképpen "bevetés közben eltűntnek" lehet nyilvánítani. Ön szerint fennáll a veszélye annak, hogy a likviditásbőség komoly inflációs nyomáshoz vezet, vagy időben ki lehet majd szipkázni a rendszerből a többletet?
− Hosszú távon valóban kockázatot jelenthet, ha nem sikerül az infláció felpörgetését megakadályozva elég gyorsan kivonni a többletlikviditást a pénzügyi rendszerből. Mindazonáltal rövid távon ez semmiképpen sem jelent veszélyt, ráadásul sokkal kisebb problémát jelentene, mint az eurózóna felbomlása. Utóbbinak gazdasági és társadalmi költségei ugyanis lényegesen túlmutatnak annak hatásain, hogy az árindex egy ideig meghaladja az inflációs célt. Hangsúlyozom, a jegybankoknak sokkal nagyobb eszköztára és tapasztalata van az infláció leküzdésére, mint azoknak a károknak az enyhítésére, amelyeket az eurózóna esetleges szétesése esetén nagy valószínűséggel kialakuló deflációs környezet okozna.

− Milyen kihívások elé néz a vagyonkezelési szektor az elkövetkező időszakban?
− A legfőbb kihívás az ügyfelek folyamatosan csökkenő bizalma a tőkepiacokkal szemben, ami a kockázatvállalási hajlandóság apadását követte. Míg régebben ez a fajta kockázatkerülés tízévente egyszer következett be, az ügyfelek most három éven belül a második válságot élik át. Ezúttal viszont még bonyolultabb a helyzet, hiszen a hagyományosan kockázatmentesnek tekintett államkötvények és a bankbetétek már nem számítanak kockázatmentes befektetési lehetőségnek. Az ING Investment Managementnél az intézményi ügyfelek tekintetében sokkal inkább a tanácsadás irányába toltuk el az üzleti modellt, miáltal az ügyfelek jobban megérthetik a piaci folyamatok összefüggéseit és a szükséges kockázatkezelési megoldásokat.

− Ilyen nehéz piaci viszonyok közt képesek a vagyonkezelő társaságok és alapkezelők a nyereséges működésre?
− Igen, sőt az igen drámai piaci körülmények dacára az ING IM várhatóan a tavaly év végén megfogalmazott várakozásoknak megfelelő erős számokkal zárja majd 2011-et. Mindez persze a szigorú költséggazdálkodás eredménye, ám fontos megjegyeznem, hogy ehhez nem volt szükség költséghatékonysági lépések megtételére. Az eredményekhez az is hozzájárult, hogy sikeresen tudtunk eleget tenni az új ügyfelek igényeinek, például a Közel-Keleten és Ázsiában. Természetesen voltak olyan országok is, amelyek veszteséget termeltek. A kötelező magánnyugdíjpénztár rendszerének felszámolása folytán Magyarország is ezek közé tartozott. Az ebből következő tőkekiáramlás ellenére a magyarországi csapat remek munkát végzett a megmaradó ügyfelek kiszolgálásában és a lehetőségekhez képest erős eredmény elérésében.