A Napi Gazdaság csütörtöki számának cikke

Az eurózónában éppen a legrosszabbkor indították a megszorításokat. Ha a gondolatmenet kedvéért egységes gazdaságnak írjuk le az eurózónát − ami persze a válság óta látványosan nem igaz, a sok különböző gazdasági szerkezetű nemzetgazdaság más-más problémákkal küszködik −, és megnézzük a gazdaság különböző részeit és a növekedési mutatókat, akkor viszonylag egyértelmű a kép. A globális pénzügyi rendszer összeomlása után látszólag stabilizálódott a helyzet, ám azóta valamilyen okból fokozatosan egyre kevesebb életjelet ad a gazdaság. A bizalom előbb a nagyobb problémákkal sújtott perifériaországokból tűnt el, ám később a gyengeség fokozatosan átcsúszott a valutablokk magjába, a francia és a német gazdaságba is. Különös, hiszen ha az eurózóna aggregált mutatóit nézzük, akkor − például az államadósság vagy a költségvetési deficitek szempontjából − a térség egésze sokkal jobban áll, mint akár az Egyesült Államok, akár Japán.

Az európai növekedés a legtöbb megfigyelő szerint a válságkezelés választott módja, a megszorítások rövid és középtávú túlerőltetése miatt veszett ki; ezt a politikát már az EU intézményrendszerében is rögzítették a tavaly decemberi költségvetési paktummal. Pedig amikor a magángazdaság kiigazít, akkor a kormányok nem tehetnének mást, mint hogy fenntartsák a súlyos deficiteket − amennyiben el akarják kerülni az évtizedes visszaesést. Az eurózóna rengeteg borzalmas makromutatója közül érdemes ránézni például a kiskerforgalomra. Októberben éppen ott tartott a boltok értékesítése, mint 2004 végén, 2005 elején, a 2008. eleji csúcspontjától jó tíz százalékkal elmaradva. A trendet elnézve még rosszabb a helyzet, hiszen a megszorítások egy része egy sor tagországban (köztük Franciaországban és Spanyolországban) a jövő év elejétől indul csak be igazán.

A költségvetés fontosságát a szektorális pénzügyi mérlegek elméletével lehet megragadni. A nem túl bonyolult elgondolás szerint a gazdaság különböző szektorai − kormányzat, háztartások, vállalatok, külföld − mérlegeinek összege mindig egyenlő nullával; ha valamelyik ágazat adott időtávon kevesebbet költ, mint amennyit megkeres, akkor követeléseket halmoz fel a többi szektorral szemben. A modell gyengesége ugyan, hogy a vállalatokon belül érdemes lenne megkülönböztetni a pénzügyi szektort a többi vállalattól (ahogyan a magángazdaságon belül vannak a finanszírozó háztartások és a beruházó vállalatok), ám a nagyobb távlatokat segíthet érzékeltetni. Amikor a hitelbuborék "ereszteni kezd", a gazdasági szereplők, és különösen a háztartások − az eszközárak esésével szembesülve − nem tehetnek mást, mint hogy ijedten, minél gyorsabban próbálják visszafizetni adósságaikat. A vállalatok a kereslet összeomlásával szembesülnek, és ezért húzódoznak a beruházásoktól; fontosabb lesz számukra a készpénz felhalmozása (amiből vetélytársakat vásárolhatnak fel, vagy védhetik magukat a felvásárlóktól), valamint a piaci részesedés védelme, mint a terjeszkedés. A háztartásokban ráadásul adósságfóbia alakul ki, ami még akkor is érezteti hatását, ha már kinn vannak a gödörből, tehát visszafizették adósságaik nagy részét. Recesszió idején mindenesetre a vállalatok és a háztartások aggregált pénzügyi mérlege gyorsan pluszba kerül, a kormány pedig ezt nagy deficittel teszi lehetővé.

Kép: Napi grafikonok

Érdekes, hogy míg az Egyesült Államokban a létező legrosszabb forgatókönyvként kezelik a költségvetési szakadékot, addig az európai politikusok szándékosan kormányozzák bele magukat egy nagyjából hasonló helyzetbe. Amennyiben az USA-ban valóban komolyan vennék a deficit- és adósságcsökkentést, akkor nem félnének annyira a szakadéktól, hiszen az azonnal 600 milliárd dollárral javítaná a költségvetés egyenlegét. A tévesen a vad szabadpiaci kapitalizmussal azonosított USA-ban azonban pontosan tudják, hogy az államkassza nemcsak értelmetlen, pénznyelő projekteket tart fenn, hanem a magángazdaság működésének egészét is támogatja, és egy ilyen sokkszerű megszorítás azonnal eltérítené az országot a törékeny növekedési pályájáról. A költségvetés túlterjeszkedése ugyan hosszú távon tényleg nem egészséges, de egy nagyobb gazdasággal a nagyobb adósságot is könnyű visszafizetni.

Az amerikai gazdaság jövőre − amennyiben egy puhább adósságcsökkentő megállapodással elkerülik azt, hogy beleessenek a költségvetési szakadékba − akár komolyabb, önfenntartó fellendülésbe kezdhet. A kormány éveken keresztül súlyos költségvetési hiányokba verte magát, amivel lehetővé tette, hogy a magángazdaság anélkül építse le gyorsan hitelállományát, hogy ez megtörné a gazdaság törékeny fellendülését. Most már egyre többen várják azt, hogy a mérlegfőösszegek zsugorodása a végét járja, és ezt lassan felválthatja a bővülés − ami a bankok hitelezésének felpörgésével és a vállalatok optimizmusának visszatérésével járna. Ebben az esetben az USA csúnyán lehagyná az évtizedes recesszióval fenyegetett európai országokat.

Vajon miért tesz olyat az eurózóna, ami ellentmond a legtöbb racionális megfontolásnak? A közvetlen ok talán a kötvénypiac lehet: Görögországban, majd a többi meggyengült perifériaországban is a befektetői bizalom elpárolgása miatt csúnyán megugrottak a kötvényhozamok, amivel szemben a politikusoknak nem igazán voltak eszközei. Tévesen a hivatalos hitelezők, tanácstalanságukban pedig a helyi politikusok is elhihették, hogy azonnali, kemény kiadáscsökkentésekkel gyorsan túl lehetnek a szükséges kiigazításon, és ezzel − a bizalom varázsütésszerű megteremtésével − visszacsalogathatják a befektetőket piacaikra. Azóta tudjuk, hogy a megszorítások éppen a bizalmat száműzték, és jóval nagyobb mértékben rontották a növekedési pályákat (és így az adósságrátát), mint azzal eleinte számoltak. Ha az eurózóna ki akar törni a megszorítás-recesszió spiráljából, akkor a döntéshozóknak meg kell barátkozniuk azzal, hogy szükség van a tagországokban a kormányzati deficitekre, és ezért az adósságaik közös garantálására kell kidolgozniuk valamilyen keretet.