"Úgy döntöttünk a Holdra szállunk ebben az évtizedben, és véghez visszük a többi dolgot is, nem azért mert ezek egyszerűek lennének, sőt éppen azért, mert ezek nehezek" - 1961. május 25., John F. Kennedy elnök ezekkel a szavakkal hirdette meg az Apollo-programot, hogy még 1970 előtt ember lépjen a Holdra és térjen vissza annak felszínéről a Földre. Bár innen szokás datálni az egész űrkutatási folyamat kezdetét, valójában már 1960-ban is egyértelmű cél volt a tudományos világban, hogy elindítsák a programot.

A kérdés annyira foglalkoztatta nemcsak az űrkutatókat, de a botanikusokon át a biológusokat is, hogy az Apollo-küldetés elvi szinten sem kapott még zöldutat, de már 1960-ban az Amerikai Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences - NAS) iowai nyári kongresszusán felmerült a kérdés, hogy mi történik akkor a Földdel, ha kiderül, hogy a Hold felszínén van mikroszkópikus szinten élet, és az onnan hazatérő űrhajósok valami ismeretlen baktériumot, gombát vagy vírust hoznak magukkal. A Chicagói Egyetem egy hallgatója, Carl Sagan pedig gondolatkísérletként, de valós veszélyként fogalmazta meg, hogy halálos kórokozók kerülhetnek a Földre, amire sem az emberi szervezet, sem a NASA nincs felkészülve. Az elméletének az alapja az volt, hogy az immunrendszer olyan veszélyek ellen fejleszti ki a védekezőképességét, amelyekkel (vagy azokhoz hasonlókkal) már találkozott, viszont egy Holdon kifejlődött mikroorganizmus pont nem ilyen.

A helyzet nagyjából olyan lenne, mint amikor egy kontinenssel arrébbról az első európai felfedezők behurcolták a himlőt, az influenzát, a tífuszt, a torokgyíkot és a kanyarót Amerikába, ami a becslések szerint az őslakos populáció 95-98 százalékát kiirtotta.

Tehát még tervben sem volt hivatalosan, hogy emberes küldetés induljon a Holdra, attól már tartottak, hogy ez pusztítja majd ki az emberiséget. A NASA és a NAS hamar munkába kezdett, hogy kidolgozzon egy olyan eljárást, amivel elkerülhető, hogy a teoretikusan létező mikroorganizmusok világjárványt idézzenek elő, kiirtva a Föld népeit. A feladatot pedig rendesen alá is becsülték a felek, amikor meg már a megoldáson dolgoztak és közel volt Neil Armstrong és Buzz Aldrin holdi sétája, már valójában nem is annyira akartak valódi választ találni a kérdésekre. Pedig 1963-tól már a Kongresszus is tudott a vélt veszélyről, Sagan figyelmeztetésére alapozva el is várták a megnyugtató lépéseket. Megnyugtatás és lépések jöttek, csak a megvalósítás volt borzalmas.

Nagy nehezen összeállt a terv

Ahogy az Aeon magazin felidézi, 1964-ben már az Egyesült Államok vezető kutatói, több kormányhivatal konferenciát is tartott, ahol általános nézet volt, hogy egy a Holdon ártalmatlan vírus gyorsan elpusztíthatná az intelligens életet a Földön. A konferencia résztvevői egyetértettek abban, hogy egyetlen eljárás vagy technológia sem képes megsemmisíteni a visszatérő űrhajókon megbújó összes organizmust. Arra a következtetésre jutottak, hogy "ha lehetséges a Föld földönkívüli organizmusok általi fertőzése, akkor az biztosan be is következik." Abban is egy nevezőre jutottak, hogy a legfontosabb az lenne, hogy megakadályozzuk az organizmusok kiszabadulását, amíg vakcinát nem lehet kifejleszteni. Ennek egyetlen módja az lenne, ha karanténba helyeznék mindazt, ami visszatért a Holdról: ez nemcsak az űrhajósokat jelentette, hanem az általuk gyűjtött sziklákat és az őket szállító űrhajókat is.

Innentől már egyértelmű volt, hogy a NASA-nak olyan létesítményt kell megterveznie, amely nemcsak a Hold szikláit képes megvédeni a földi szennyeződésektől, hanem a Földet is megóvhatja az azokon érkező szennyeződéstől - mindezt úgy, hogy közben komplex kísérleteket lehessen elvégezni a holdköveken. A terv egyszerű volt kimondva, annál bonyolultabb a gyakorlatban: az űrkutatás mellett az epidemiológia is gyerekcipőben járt még, így soha senki nem tervezett olyan létesítményt, amire szükségük lenne, megépítve meg pláne nem létezett hasonló sem.

Több mint egy évig tartó bürokratikus huzavona után a NASA mérnökei és szakértői egy 86 ezer négyzetméteres laboratórium tervezésére vállalkoztak. Közel 75 millió dolláros bekerülési költséggel számoltak: a felszerelés 60 millió dollár, a működéséhez pedig évente több mint 13 millió dollár kellett volna (az összegek mai árfolyamon értendők - a szerk.). A szivárgásmentes labor három részből állt: karanténlétesítmény a visszatérő űrhajósok és űrhajók elkülönítésére, egy mintavételi labor, ahol a holdkőzeteken lehet kísérletezni, valamint egy irányítási terület, ahol a személyzet mozoghat.

"Persze, legyen a lakott terület közelében"

A problémával sokat foglalkozó Kongresszus azon túl, hogy érthetetlenül sokáig bizottságokban futtatta a kérdést, ott pedig nagyon aggódtak a képviselők, pénzt legalább ennyi ideig nem akart költeni a létesítményre, de végül 1965-re beépítették a költségvetésbe a labor megtervezését, kivitelezését és üzemeltetését. Ekkorra már eldőlt az is, hogy bár az eredeti tervek alapján egy elzárt, az amerikai lakosságtól távol lévő szigeten húzzák fel az épületet, végül mégis az akkor is már 2 milliós Houston közelében lesz.

Aztán 1966 augusztusáig nem is biztosították a NASA számára a szükséges forrásokat, így pontosan három évvel az első holdraszállás előtt még sehol nem tartott a világbiztonságát szavatolni hivatott beruházás. Az is világossá vált, hogy a valaha elképzelt legösszetettebb tudományos létesítményt legfeljebb 16 hónap alatt kell megépíteni - hogy maradjon idő a komplexum felszerelésére, személyzetének megvizsgálására és betanítására.

Gyorsan fellángolt a feszültség geológusok és vegyészek között, akik meg akarták vizsgálni a Hold kőzeteit, és a biológusok között, akik meg akarták védeni a Föld bioszféráját. A geológusok ragaszkodtak ahhoz, hogy a létesítményben a levegő nyomása magasabb legyen, mint kint, mert ez segít megóvni őket a földi szennyeződésektől. Viszont a járványtól tartók szerint így csak még könnyebben kiszöknének a laborból a holdorganizmusok. A biológusok ezért alacsonyabb nyomást követeltek a létesítményen belül, hogy a levegő beáramoljon a sziklák felé, viszont ez meg szennyeződéseket hordott volna a kövekre.

Getty Images

A magyarul szerencsétlenül hangzó Holdi Befogadó Labor (Lunar Receiving Laboratory - LRL) ettől még hihetetlen gyorsasággal készült: 1968 nyarára az épület minden eleme állt. Csakhogy alig egy évvel az Apollo 11 indulása előtt, semmilyen elképzelés nem létezett arra, hogyan teszteljék, mennyire is működik jól karanténként, miként lehet majd benne tudományos vizsgálatokat is végezni. Az LRL kapcsán a protokoll is kidolgozásra várt még, hogyan is kezelnek különböző vészhelyzeteket. Így történhetett meg, hogy az első elképzelések szerint ha valamelyik űrhajót megfertőz valami holdi kórság, akkor az elzárt létesítményből elviszik egy kórházba, amitől sikító frászt kaptak a járványügyi szakértők.

Totális selejt lett, de a járványügyi védekezés alapja ma is

A történet legizgalmasabb része az, hogy mire nagy nehezen az Egyesült Államok legnagyobb járványügyi és biológiai tudósai megszülték, hogyan is lehetne tesztelni az LRL-t, kiderült, hogy minden úgy rossz benne, ahogy van. 1968 decemberében John Hodge vegyész vezetett egy ellenőrző csoportot, ami 140 hiányosságot azonosított a laboratóriumban. A NASA erre a hibák kétségbeesett toldozásával próbálta javítani a labort, de a létesítmény újabb próbája is katasztrófát hozott.

Az 1969-es februári vizsgálat legsúlyosabb problémái a biológiai tesztszárnyat érintették, ahol a holdpor több mint 100 növény- és állatfajra gyakorolt hatását akarták vizsgálni az űrhajósok visszatérése után. 1969 februárjában egy szűrő rengeteg szennyeződést szabadított a közeli parkolóba. A "szupertiszta elszigeteltségben" nevelt halak gombás fertőzésben pusztultak ki. Egy laboregér kevesebb mint egy órával a halak után pusztult el parazita fertőzés miatt, miközben eleve csíramentes környezetben nevelték már a felmenőit is. Indult az újabb NASA-s hibajavítás.

A márciusi szimuláció során a létesítmény biológiai laborjában újabb súlyos problémákat tártak fel: ezúttal minden kutatási célra szánt egér elpusztult, mert bejutott egy kórokozó abba a létesítménybe, ahova semminek nem lett volna szabad bejutnia. A NASA újabb tákolásba kezdett, de esély sem látszott arra, hogy bármilyen eredményt is fel tudjanak mutatni, miközben már kevesebb mint félév volt hátra az Apollo 11 visszatéréséig.

Közben az űrügynökségnél siettek a laboratórium munkatársak toborzásával, mert még az sem volt meg, hogy ki dolgozik majd ott. Végül az LRL mintegy 200 technikust igényelt, akik csak az üzemeltetésért feleltek, hogy a NASA száz alkalmazottja és a vendégkutatók tudjanak dolgozni, miközben a karanténban lévő űrhajósokat is el kellett látni.

Az előírások viszont lassan összeálltak, és a 2020-as nagy koronavírus-járvány miatt már a mindennapjaink részei lettek. Előírták a dolgozóknak, hogy nem létesíthetnek fizikai kapcsolatot a rokonaikkal csak egy meghatározott karanténidőszak letelte után, de a létesítménybe való belépéskor a személyzetnek ruhát kellett cserélnie. Távozáskor pedig levették a laboratóriumi ruháikat, lezuhanyoztak, meztelenül jártak az ultraibolya fényben, végül utcai ruhákba öltöztek, de folyamatosan elvárták, hogy mossanak kezet, hordjanak maszkot.

Volt egy valódi járvány, ami elszabadította a pánikot

1968-ig az újságírók és a közvélemény nagyrészt figyelmen kívül hagyta a NASA erőfeszítéseit a Holdról hozott szennyeződések, mikroorganizmusok kapcsán, kevesen tudtak a projektről, és mindenkinek elég volt annyi, hogy "minden szükséges óvintézkedést megtesznek". Csakhogy 1968 nyarán egy új influenza vírus, a H3N2 jelent meg Délkelet-Ázsiában, ami sokáig senkit nem érdekelt, egészen addig, míg meg nem jelent az akkor brit fennhatóság alá tartozó Hongkongban (innen is kapta a hongkongi influenza nevet). Akkor viszont már világjárvánnyá vált, csak az Egyesült Államokban november és február között 100 ezer ember halálát okozhatta (a világon 1-2 millió ember halhatott bele). Akkor - ahogy most is a Covid-19-járvány idején -, a 65 évnél idősebb emberek haltak meg legnagyobb valószínűséggel.

Ez a valódi világjárvány kellett ahhoz, hogy az Egyesült Államokban a közvélemény figyelmét egy még távolabbi eredetű, még halálosabb fertőzés fenyegetésére irányítsa. 1968 végén az LRL-ről és a holdjárvány fenyegetéséről naponta tucatjával jelentek meg a cikkek a legnagyobb lapokban. Ami azonban igazán az űrpandémia veszélyére összpontosította a figyelmet, az Michael Crichton The Andromeda Strain (1969) című thrillerének publikálása volt. A könyvben a tudósok azért küzdenek, hogy földönkívüli kórokozót karanténozzanak el egy olyan létesítményben, amelyet Crichton kifejezetten az LRL alapján mintázott.

Az aggódó amerikaiak több ezer levelet küldtek a NASA-nak, amelyek többsége irreálisan komoly fenyegetésnek írta le a holdutazást: pszichológusok sokáig vizsgálták is ezt a jelenséget, megállapítva, hogy ha valós veszélyt jelentenek a mikróbák, akkor az ember félelemérzete olyan mélyreható lehet, hogy teljesen torzul a valóságérzékelése. (A közelmúltból erre jó példa lehet az egy évvel ezelőtti magyarországi felvásárlási hullám, ami a koronavírus első európai eseteit kísérte.)

A NASA pedig amennyire nem boldogult a Hold Befogadó Labor (Lunar Receiving Laboratory - LRL) biztonságossá tételével, úgy hajtott végre PR-öngyilkosságot. Minél több információt osztottak meg a holdvírusok kivédésének tervéről, annál több ordas baromság került felszínre a protokollból. Kiderült, hogy kórházba vinnék a fertőzött űrhajóst, ha rosszul lesz, aztán az is világossá vált, hogy a NASA azzal számol, hogy addig nem foglalkoznak az esetleges kórokozókkal, amíg az űrhajósokat nem kísérik be az LRL-be. A kritikák hatására végül abba belementek, hogy mégis inkább a tengeren landoljon a visszatérőegység.

Hetekkel az indulás előtt a NASA elfogadott egy új tervet: a visszatéréskor az űrhajósok fertőtlenítik űrhajóikat, porszívók segítségével letisztítják a Hold porát a járműről. Az őket a tengeren felszedő haditengerészek biológiai izolációs ruhákat dobnának be az űrhajóba, amelyet az űrhajósoknak viselniük kell a kiszállás előtt. Csakhogy az első próbák alatt kiderült, nincs az a porszívó, amivel az Apollo visszatérő modulját meg lehet tisztítani, viszont a tervet csiszolgatni már nem volt idő: a közeli indulás miatt biztossá vált, hogy ha lesz is jobb ötletük, betanítani már nem fogják tudni.

Ha a NASA-n múlt volna, kihal az emberiség

1969. július 20-án Buzz Aldrin és Neil Armstrong leszálltak a Nyugalom tengerében a Holdon, kinyitották holdmoduljuk ajtaját és elindultak kutatóútjukra. Amikor visszatértek aludni, lassan nyomás alá helyezték az űrhajót, és ekkor a por szépen terjedni kezdett a kabinon belül. Amikor levették sisakjukat, megérezték a Hold porának illatát: Armstrong szerint "nedves hamuhoz" hasonlított, Aldrin úgy írta le, mint a petárdázás után égett puskapor szagot.

A por mindenhova eljutott, irritálta az asztronauták bőrét, így aznap éjjel inkább sisakban és kesztyűben aludtak. Ha a por mikrobákat szállított volna, könnyen megfertőződtek volna az űrhajósok. De ez csak az első volt a sok lék közül, ami a NASA tervének része volt.

A kidolgozott protokoll annyira selejtes volt, hogy ha hoztak volna haza valamilyen fertőzést, még Richard Nixon amerikai elnököt is az első áldozatok között tarthatnánk számon: a politikus a stábjával ugyanis az űrhajósokat begyűjtő repülőgép-hordozóhoz ment volna helikopterrel. Elvileg csak az az izolációs ruhájukat felvéve messziről köszöntek volna az elnöknek és feleségének, csak éppen a védőfelszerelésük belsejébe víz került, ami azt mutatta, hogy az nem zár rendesen, tehát a távolságtartás sem lehet elegendő egy agresszív mikroorganizmus fékentartására.

Az Apollo 11 legénységének begyűjtése.
Kép: US Navy, John Wolfram

Aztán nem sokkal az űrhajósok megérkezése előtt, hogy megkezdjék háromhetes karanténjukat, a NASA fotótechnikusa Terry Slezak felvette az egyik fényképezőből kivette a filmkazettát, majd hirtelen észrevette, hogy bal kezét valami sötét fekete anyag borítja. Holdpor volt. Slezak és a vele egy helyiségben tartózkodó öt másik férfi csatlakozott is az asztronautákhoz a karanténban. Aztán többen így jártak még: két technikus egy kilyukadt szkafanderkesztyű miatt került melléjük. Közben egy technikai hiba miatt a laboratórium vákuumkamrájában váratlanul kiegyenlítődött a nyomás, ami azt jelentette, hogy más helyiségekbe is bejutott a holdkőminták környezetéből a levegő. Augusztusra így már több tucat ember volt elzárva a külvilágtól, de az LRL más konstrukciós hibái miatt valószínűleg folyamatosan ki-behurcolták a mikróbákat a bent dolgozó technikusok.

Az izoláció hozta a pánikot

Maguk a karanténban lévők - köztük Armstrong is - azt állították, hogy ugyan enyhén frusztráló volt a bezártság, de félelmet nem éreztek, az volt a meggyőződésük, hogy biztonságban vannak, megfelelők az óvintézkedések. Az LRL-en kívüli világ viszont számos dolgot reagált túl és vizionálta a saját pusztulását.

Az LRL.
Kép: NASA

Például abból is vezető hír lett az újságokban, hogy a biológiai vizsgálatok kimutatták, azok a növények gyorsabban növekedtek, amelyeket a Hold porának tettek ki. Hiába hangoztatták a NASA szakértői, hogy nem találták nyomát semmilyen mikrobának a talajnak, egyszerűen mivel a Holdon nincs felszíni víz, az elemi tápanyagokat nem mosta ki semmi a talajból.

Majd 1970 tavaszán két újabb felfedezés is bejárta a sajtót: először, márciusban az LRL mikrobiológusai földi baktériumokat olyan holdpornak tettek ki, amelyet a Föld alól hoztak. Az expozíciót követő 10 órán belül a NASA jelentése szerint minden baktérium meghalt. Több se kellett, a Time magazin "Ismeretlen gyilkos a Hold talajában" címmel írt cikket.

Két hónappal később az LRL tudósai baktériumokat találtak a Surveyor 3 kameravázában, amit már az Apollo-12 űrhajósai hoztak vissza Földre: pontosan ettől féltek a kutatók, vagyis hogy élő baktériumok érkeznek vissza a Holdról. További vizsgálatok kiderítették, hogy Streptococcus mitisről van szó: a Földön jól ismert jóindulatú fajról, amely az emberi légzőrendszerben található. Abban az időben a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy egy technikus szennyezhette be vele a szonda kameráját, amikor rálélegzett mielőtt az az űrbe indult volna. Ahelyett, hogy a Holdon a szokatlan körülmények között pusztítóbbá fejlődtek volna, csak évekig túlélték a zord környezetet. Már önmagában ez is izgalmas felfedezés volt, anélkül, hogy földönkívüli mikroorganizmus lenne, de a sajtó azért az utóbbi lehetőséget is megpendítette.

Viszont az egész történet tanulsága egyetlen eredményt mutatott: ha patogén mikroorganizmusok léteznének a Holdon, a NASA képtelen lett volna megakadályozni, hogy elszabaduljanak a Földön.

Viszont 2020-ban látszik, hogy a NASA által és kérésére kidolgozott járványvédelmi protokoll annyira elterjedt, hogy a mindennapjaink része lett a koronavírussal. Valamint az is, hogy a média és az emberi félelmek is pont úgy reagálnak egy pandémiás helyzetben, mint a '60-as és '70-es évek fordulóján történt. Cserébe a NASA bár nem ment több évtizede a Holdra, teljesen új és sokkal szigorúbb eljárásokat dolgozott ki, amelyeket még az évtizedben tesztelhetnek, mivel a tervek szerint a Perseverance a Marsról küld vissza mintákat - ha egyszer értük megy valaki -, és ott sokkal valószínűbb, hogy van még élet.