Látva, hogy a világ különböző országaiban az elmúlt években emelkedőben vannak a 21. század új autokratái, érdekes lehet az a kutatás, amely az elmúlt több mint 200 év egyeduralkodóinak sorsát firtatja. Vlagyimir Putyin orosz, Recep Tayyip Erdogan török és Hszi Csin-ping kínai államfő jó példák. Mindhárman tapasztalt, népszerű politikusok, hatalmuk megingathatatlannak és "öröknek" látszik, ezért felmerül a kérdés, hogy ellenfeleiknek fel kell-e adniuk a harcot ellenük - írja Leonid Bershidsky, a Bloomberg publicistája.

Remény

Ha elolvassák Daniel Treisman, amerikai politológus professzor könyvét, arra a következtetésre juthatnak, hogy van okuk a reménykedésre. Az UCLA egyetem kutatója a demokratikus átalakulás 218 esetét vizsgálta 1800-tól kezdve 2015-ig. Egy kivételével azt találta, hogy ezeket az autoriter vezetők hibája előzte meg: valamilyen próbálkozásuk hatalmuk megerősítésére balul sült el. (A kivétel VII. Frigyes dán király, aki 1848-ban önként elfogadta az alkotmányos monarchia bevezetését.)

Treisman statisztikája szerint a politikai rendszer szándékos liberalizálása - forradalom, egy külső hatalom elűzése vagy az eliten belüli harc eredményeképpen - csak az esetek harmadában következett be. A maradék kétharmadban véletlenül bukott meg az autokrata vezető és alakult ki demokrácia. Nem akarták feladni a hatalmukat és csak egyes esetekben fogadták el, hogy elvesztik azt. (Az utóbbira példa Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője.)

Tipikus hibák

Elbizakodottság. Sok autoriter vezető azért bukik meg, mert alábecsli ellenzéke erejét, nem köt kompromisszumokat, amikor még megtehetné, vagy túl későn enged a nyomásnak. Tipikus példa erre Lajos Fülöp francia király, aki 1848-as bukása előtt egy sor reformtervet utasított vissza, amivel forradalmat provokált maga ellen. Nocilae Ceausescu román diktátor éppen egyik szokásos beszédét tartotta, amikor rájött, hogy vége "megingathatatlan" hatalmának.

Szükségtelen kockázat. A teljhatalmú vezető beleszaladhat egy olyan szavazásba, amelyet elmulaszt megfelelően manipulálni. Augusto Pinochet chilei diktátor például 1988-ban elvesztette a népszavazást arról, hogy továbbra is megtarthatja-e a hatalmát. Hasonló hiba ehhez, ha az erős ember kirobbant egy háborút, amit nem nyerhet meg. Leopoldo Galtieri, Argentína teljhatalmú ura így járt az 1982-es falklandi háborúval (Nagy-Britannia ellen).

Meredek lejtő. Ez Gorbacsov esete. Az ország vezetőjeként reformokat indított, hogy életet leheljen a haldokló szovjet rendszerbe, ám éppen ellenkező hatást ért el: peresztrojkájával és glasznosztyjával aláásta a rezsim alapjait.

Megbízni az áruló(k)ban. Az első számú vezető környezete elárulhatja főnökét. A spanyol Francisco Franco Juan Carlos királyt nevezte meg utódjául, aki felszámolta fasiszta rendszerét. Gorbacsov a szovjet kommunista párt politikai bizottságában (legfelsőbb vezető testületében) bízott meg, amely puccsot szervezett ellene, ám rossz utódot választott, aki néhány óra alatt megbukott.

Rosszul alkalmazott erőszak. Nehéz a dolga az autoriter vezetőnek, amikor a vele szemben formálódó erők elleni erőszakról kell döntenie. Abba is belebukhat, ha nem alkalmazza ezt időben, és abba is, ha eltúlozza a kemény fellépést. Tipikus példa a közelmúltból az oroszbarát Viktor Janukovics ukrán elnök hibája. Az ellene 2013-2014-ben hónapokon át demonstráló néhány száz vagy ezer tüntető ellen bevetette a különleges erőket, amivel a hatalmát megdöntő forradalmat robbantott ki.

Éppen ezért

Az autoriter vezetők emberek, ezért hibázhatnak, ám az amerikai kutató úgy véli, hogy tévedéseik esélyét növeli az, hogy ellenőrzés nélküli egyeduralkodói országuknak. Megvezethetik őket a közvélemény-kutatások, amelyek válaszadói hazudnak, vagy azért, mert nem bíznak az adatgyűjtés titkosságában, vagy azért, mert nem akarnak kilógnának a sorból, úgy tesznek, mintha támogatnák a regnáló rezsimet.

Hastings Banda, az afrikai Malawi első embere 1993-ban elvesztett egy referendumot, mert azt látta, hogy a gyűlésein lelkesen tapsol neki a tömeg, miközben a magas részvételt szervezett csoportokkal biztosították a talpnyalói. Sokszor olyan sokáig uralkodnak az autokraták, hogy a végén már cserben hagyja őket felemelkedésük idején tökéletesen működő politikai érzékük.

Mi lesz Putyinnal?

Bershidsky kíváncsi, mi vethet véget Vlagyimir Putyin uralkodásának. Összevetve tevékenységét Treisman listájával azt láthatjuk, hogy eddig nem hibázott. Időben és okosan nyomta le ellenfeleit, megfelelően manipulálta a választásokat és jó érzékkel választotta ki ideiglenes helyettesének az elnöki poszton Dmitrij Medvegyevet, aki öt év után vissza adta neki a bársonyszéket.

A 2018-as újabb elnökválasztás előtt egy mondvacsinált peres eljárás segítségével eltiltatta az indulástól Alekszej Navalnijt, felismerve, hogy a közösségi média felhasználásával megkerülheti azt az gondot, hogy a szokásos sajtóorgánumokon keresztül nem jutnak el az üzentei a választókhoz.

Ugyanakkor még a 17 éve a hatalomba lévő Putyin is elszámolhatja magát. Talán éppen az egyre kiábrándultabb oroszok közhangulatát méri fel rosszul a teljesen haszontalanná vált közvélemény-kutatások alapján, amelyek szerint rezsimje élén minden oroszok elnökével sziklaszilárdan áll a lábán.

Mi lehet a vége?

Treisman megjegyzi, hogy az általa vizsgált több mint 200 demokratikus átalakulás 85 százalékában tömeges elégedetlenség előzi meg a hatalomváltást. Előbb-utóbb az emberek belefáradnak az olyan rezsimek regnálásába, amelyek nem engednek beleszólást a sorsuk formálásba. Ha ez a közhangulat létrejött, akkor már csak az hiányzik, hogy a rendszer központi figurája hibázzon.

Az autokraták és a diktátorok gyakran túlbecsülik a hatalmukat fenyegető külső veszélyeket is. Alaptalanul rettegnek az elmozdításukra szőtt, külső segítséget élvező összeesküvésektől vagy valamilyen emigrációba kényszerített ellenségük visszatérésének lehetőségétől. Végső soron - és ez a Treisman-féle vizsgálat legfőbb tanulsága - az autoriter uralkodók legfőbb ellenségei saját maguk.

(A nyitókép forrása: Shutterstock.com)