Mit akarhat Kína? A hongkongi tüntetésekre adott választól Tajvan fenyegetésén és a Dél-kínai-tengeren folytatott erődemonstráción át az indiai határon történt incidensekig az ország jelenlegi vezetése egyre agresszívebb politikát folytat. Az ország viselkedése nem csupán Washingtonban, hanem Londonban, Tokióban és Canberrában, illetve számos kisebb Kínával szomszédos ország fővárosában okoz aggodalmat - kezdi elemzését Gideon Rachman, a Financial Times (FT) publicistája.

A pekingi döntéshozók úgy érezhetik, hogy eljött az ideje a cselekvésnek, amíg a koronavírus-járvány elvonja a világ országainak a figyelmét és az USA városaiban kitört zavargások még jobban megosztják a nyugati társadalmakat. Helytelen lenne azonban - véli az FT cikkírója -, ha a fejlett országok nem fordítanának kellő figyelmet Kelet-Ázsiára, ahonnan akár egy globális válság is kiindulhat, még sötétebb hosszú távú következményekkel, mint a pandémia.

Kapcsolódó

A kínai vezetés erőszakossága egyszerre táplálkozik a büszkeségből, amit az ország 40 év száguldó gazdasági fejlődésével elért, és a paranoiából, ami az elmúlt néhány év konfliktusaiból fakad. Mára meghatározott mérőszámok szerint a kínai világ legnagyobb gazdasága és nagyobb a hadiflottája, mint az USA-nak.

Nehéz hónapok

Annyi alapja lehet a sértettségnek, hogy az elmúlt 12 hónap példa nélküli kihívásokat hozott. A koronavírus-pandémiáért a világ Kínát okolja, mert onnan indult ki a járvány és egy ideig halogatták a megfelelő kezelését. Az egészségügyi krízis olyan gazdasági válsághoz vezetett, hogy az ország recesszióval néz szembe, miközben a szakértők általános véleménye szerint csak évi 6-8 százalékos GDP-bővüléssel lehet fenntartani a társadalmi békét.

Hongkongban több mint egy éve tartanak a demokrácia védelmében indult tüntetések, amelyek megkérdőjelezik a kommunista párt teljhatalmát, és ennek szellemében Peking az egy állam-két rendszer felrúgására készül, aminek fenntartását Kína akkor vállalta, amikor a városállam Egyesült Királyságtól visszakerült az anyaországhoz. Tajvanban újraválasztották azt az államfőt, aki elkötelezett a sziget függetlensége mellett, pedig Peking mindent megtett, hogy aláássa a befolyását.

A válasz: nacionalizmus

A kínai vezetésnek egyetlen válasza van erre: a nacionalizmus felszítása. A propaganda célja, hogy az emberek a külső fenyegetést okolják minden bajukért. Hongkong esetén új biztonsági törvényt fogadtak el, ami a kínai szárazföldre jellemző cenzúra bevezetésével fenyegeti a városállamot. Tajvant hadgyakorlatokkal fenyegetik, a Dél-kínai tengeren megerősítették jelenlétüket a térségben érdekelt Vietnammal és Malajziával szemben, Indiával vitatott határukon voltak incidensek, amely nyomán a pekingi héják 40-60 négyzetkilométeres területszerzésről beszélnek, Ausztrália büntetővámokkal néz szembe, mert ENSZ-vizsgálatot kezdeményezett a koronavírus-járvány kitörésének felderítésére.

Miután Kína a 21. század emelkedő szuperhatalma, hogy bármit tesz, annak globális hatása van. A világ minden országában aggodalmat kelthet a kardcsörtető diplomácia, amit Peking egy ideje folytat. A külföldi kormányok és vezetőik tartanak attól, hogy a pekingi valamint megsértődik, és emiatt országuk zsíros üzleti lehetőségektől esik el Kínával. Ez azonban az FT publicistája szerint csak azért működik, mert megosztottak, nem lépnek fel közösen az erőfitogtatással szemben.

Ezen akár alkalmilag koordinált lépésekkel lehetne változtatni. Ettől persze még agresszívebbé válhat Peking, ám ez a kisebb rossz azzal szemben, hogy a megosztott és megfélemlített országok nem lépnek fel egységesen, és nem láttatják be a kínaiakkal, hogy nem érdemes kockáztatniuk olyan válságokat, amelyek még nagyobb kárt okozhatnak nekik, mint a pandémia.