Business Talks '24

Üzleti konferencia

Ne maradjon le az év
üzleti konferenciájáról!

Szerezze be
jegyét most.

Borítsunk-e fátylat arra, ahogy Európa legbefolyásosabb politikusai, élükön Angela Merkel német kancellárral az elmúlt évtizedben vezették az eurózónát? Számít-e, hogy a közös európai adósság felvállalásával most a görög adósságválság megszorításokra alapuló kezelésével szemben éppen ellenkező módszert választottak? Erre a két kérdésre kell választ adnunk ahhoz, hogy megjósoljuk, milyen esélyei vannak az európai integrációnak a belátható jövőben - véli Wolfgang Münchau, a Financial Times (FT) EU-val foglakozó publicistája, aki az első kérdésre nemmel, a másodikra igennel válaszol.

Az eurózóna 2009 végén kirobbant adósságválságában Görögország három segélycsomagot kapott, Írország és Portugália egyet-egyet, Spanyolország, Olaszország, illetve Szlovénia csak saját magára erőltetett rendkívüli intézkedéseinek köszönhetően kerülte el a külső segítséget. Merkelre hárul a legnagyobb felelősség azért, hogy ezt a krízist a bajba került országokra kényszerített brutális megszorító költségvetési politikával kezelték. Az FT szakírója szerint ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni ma sem.

Baljóslatú döntések

A német kormány utasította vissza 2008-ban, az amerikai Lehman Brothers bankház összeomlása után az európai bankok közös megmentését. Az ezt követő évben tartva magát a német alkotmány előírásához, ám figyelmen kívül hagyva a példátlan válságot, egyensúlyi költségvetést fogadott el, hogy elkerülje az államadósság növekedését. Ezzel zsugorította az európai közös piacot, így nem meglepő, hogy az ezt követő évek Németországban és az eurózónában is megszorításokkal teltek. Ennem mellékhatásaként az eurózóna gazdasága óriási egyensúlytalanságot halmozott fel, több déli tagország adóssága például visszafizethetetlenül nagyra nőtt.

Az EU-tagállamok 2012. júniusi csúcsértekezletén Merkel visszautasította az eurózóna politikai és gazdasági integrációjának elmélyítését. Mario Draghi, az Európai Központi Bank (ECB) egyedül maradt azzal a feladattal, hogy megállítsa az euróval szemben javában folyó spekulációt. Júliusban hangzott el híres mondata, miszerint az ECB bármit megtesz a közös európai valuta védelméért. Ezzel véget vetett az euró elleni támadásoknak, de az európai jegybank továbbra sem kapott segítséget az integráció erősítéséhez: vásárolni kezdte az eurótagállamok államkötvényeit, miközben a fiskális integráció (például közös betétbiztosítási alap létrehozása és a közös hitelfelvétel) területén nem volt előrelépés.

Soros megmondta

Soros György magyar származású üzletember szerint Merkel kormánya csak annyit tesz az eurózónáért, amennyivel biztosíthatja a túlélését, semmi többet. Az FT cikkírója egyetért ezzel a megállapítással, és úgy véli, hogy ma is igaz. Az 500 milliárd eurós francia-német helyreállítási alap, amelynek fedezetét az EU közös hitelfelvételéből biztosítanák, és támogatásként osztanák szét főként a koronavírus-járványban legrosszabbul érintett dél-európai euróországok között, az eurózóna megmentését szolgálja. Már nem volt más lehetőségük a németeknek, mint hogy belemenjenek ebbe, de ezt csak az európai alapszerződés vészhelyzetekre érvényes szabályai alapján teszik.

Ezért Münchau szerint téved, aki azt hiszi, hogy a közös adósság vállalása nem egyszeri gesztus a részükről, hanem normális folyamattá válhat. Maga az alap jelentős, mint ahogy az is, hogy az Európai Bizottság kiegészítette egy 250 milliárd eurós hitelkerettel. Mögötte azonban nincs más szándék, mint az eurózóna mentőalapja (házi "IMF"-je), az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) 2012-es létrehozása mögött. Mindkettő egy-egy válságra adott válasz, azzal a különbséggel, hogy egyre erőteljesebb intézkedésekre van szükség.

Mit tehet és mit nem

Merkel első számú feladata az EU soros elnökséget ellátó Németország élén, hogy összehozza a megállapodást a helyreállítási alapról és ezzel egyidejűleg az unió 2021-2027-es költségvetéséről. Nem lesz könnyű, az úgynevezett takarékos északi EU-tagállamok és Ausztria ellenzi a közös eladósodást, a kelet-európaiak pedig több pénzt akarnak az alapból. Ha Merkel háttérdiplomáciája segítségével a júliusi csúcsértekezletre vagy legkésőbb a nyári szünet végére tető alá hozzá az egyezséget, azt figyelemre méltó teljesítmény lesz.

További feladat lenne azonban az európai alapszerződés módosítása, hogy lehetővé tegyék az integráció erősítését. Ez ügyben összejöhet egy francia-német megállapodás, ám az FT szakírója szerint nem lesz meg a változtatáshoz szükséges többség, mert Hollandia nem fog hozzájárulni ehhez, és a Zöldek kivételével a német politikai erők is inkább az egyszeri közös adósságvállalás mellett vannak, mint hogy ez rendszeressé, az eurózóna integrációjának egyik módszerévé váljon.

Angela Merkel hatékony politikai technikus, ám nem sokszor mutatott fel európai vezetői erényeket. A legfontosabb pillanat, amikor ezt megtette, a szíriai menekültek 2015-ös befogadása volt. Ezt a döntést egyedül hozta meg, miközben az eurózóna integrációjának erősítése szisztematikus, hosszú távú erőfeszítést igényelne. Miután a német kancellár bizonyára tarja magát ígéretéhez, és 2021-ben visszavonul a politikából, az FT cikkírója szerint ez a feladat már az európai politikusok következő generációira marad.