Néhány hete arra figyelmeztette a befektetőket Gillian Tett, a Financial Times amerikai gazdaságra specializálódott szakszerzője, hogy ne tervezzenek hosszú szabadságot, mert mozgalmas nyarunk lesz. Most úgy látja, igaza lett. Az hagyján, hogy a piacokat nem nyugtatta meg a második görög segélycsomag elfogadása és az amerikai adósságplafon emeléséről kötött megállapodás. Aggasztóbb ennél, hogy az elmúlt másfél év európai fejleményei párhuzamot mutatnak a pénzügyi válság 2008. őszi elmélyülését megelőző amerikai válságkezelési kísérletének hibáival.

Amikor 2010 elején kiderült, hogy Görögország bajban van, az első reakciók elbagatellizálták a dolgot, mondván: a dél-európai ország 200 milliárd eurós külföldi kézben lévő államadóssága nem jelentős összeg az eurózóna gazdaságához képest. A 2008 februárjában bedőlt Bear Stearns és a bankot szeptemberben követő Lehman Brothers 600 milliós, illetve 400 milliós eszközállományát szintén jelentéktelennek tartották a szakértők az USA pénzügyi szektorának értékéhez viszonyítva.

Kapcsolódó

Elnézték a jeleket

A válság első jeleit úgy értelmezték az eurózóna döntéshozói, hogy likviditási problémákkal - azaz nem fizetési nehézségekkel, a fizetésképtelenség veszélyével - néznek szembe. A bajokért az ország kötvényeivel játszó spekulánsokat okolták, és halogatták a nehéz döntések meghozatalát. A USA-ban ugyanez történt 2007 végén, 2008 elején: a hatóságok hamvába holt ötletekkel álltak elő, amelyek ideig-óráig megnyugvást hoztak a piacon, hogy azután újult erővel törjenek elő a súlyos problémák.

Európa legbefolyásosabb vezetői végül eljutottak oda, hogy belássák a nyilvánvalót: a görög hiteleket át kell ütemezni, és nem lehet ígéretet tenni arra, hogy minden eurózóna-országot minden körülmények között megmentenek. Ez első ránézésre jó irány, hiszen végre a realitások alapján próbálják kezelni a helyzetet, ám a nem kellő határozottság újabb szintre emelte a válságot - mintha csak a 2008 forgatókönyvet játszanák le újra. Ezzel a lépéssel ugyanis a politikusok átlökték a befektetőket egy pszichológiai Rubiconon: utóbbiak ráébredtek, hogy eddig kockázatmentesnek hitt befektetéseik veszélybe kerülhetnek. Ugyanez játszódott le az USA-ban 2008 nyarán, amikor a kormány állami ellenőrzés alá vette a Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et, az ország két legnagyobb lakáshitelezőjét. Ezeknek a pénzintézeteknek a kötvényei addig de facto állami garanciát élveztek, bombabiztosnak számítottak, ám eszközeik a másodlagos jelzálogpiaci válság miatt hipp-hopp tömegesen leértékelődtek, és a két szervezet majdnem csődbe ment. A végeredmény: a befektetők nem tudták többé, hogy miben bízhatnak.

Terjed a félelem

A következő fázisban elindult a félelem ragályos terjedése. Az eurózóna AAA minősítésű államkötvényeinek birtokosai - hasonlóan a Fannie és a Freddie ugyanilyen típusú befektetőihez - nem sokat tudtak a kockázatról. Ezért nem tudják megítélni, melyik ország papírjai biztonságosak, illetve nem tudják meghatározni, mekkora felárat kéne kérniük a rizikó vállalásáért cserébe. Ráadásul nagyon kevés befektető érti az eurózóna bankjai közötti bonyolult kapcsolatrendszert (ezzel még a szabályozó hatóságok szakembereinek is meggyűlik a bajuk). A pénzintézetek bonyolult hitel-betét konstrukciókban fonódnak össze, így nem állapítható meg, mennyire kitettek egy-egy ország kötvénypiacának, és erről nem is nyújtanak információkat.

Ahogy a félelem futótűzként tovaterjedt, a rövid lejáratú hitelezés is sokkal kockázatosabbá vált a korábbinál - ez is ismerős 2008 őszéről. A Peterson Institute tanulmányából tudjuk, hogy az eurózóna rendszere arra bátorította a bankokat, hogy rövid távú kölcsönökkel oldják meg finanszírozásukat. Az elmúlt időszakig könnyű volt ilyen forrásokat találni, mivel az övezetről feltételezték, hogy egyik tagországa sem dőlhet be. Ez a bizalom mostanra elillant, ezért kiszáradhat a rövid távú hitelek piaca, akárcsak 2008-ban a Lehman csődje után. Ez óriási veszély, miután a nemrégiben zárult európai stressz tesztben részt vevő mintegy 90 nagybanknak összesen 5400 milliárd euró forrást kell refinanszíroznia a következő két évben. Ez az összeg egyenlő az EU GDP-jének 45 százalékával, ha előteremtésével gondok lesznek, az nagyon nem jó hír Európának. Ráadásul a bizonytalanságot, a kockázatokat fokozzák a hitelminősítő szervezetek kiszámíthatatlan döntései is.

Mindebből nem következik, hogy Európában az 2008. őszi amerikai pénzpiaci összeomláshoz hasonló eseménynek kell bekövetkeznie - véli Gillian. Ezt azonban inkább csak reméli, mint állítja.