Barack Obama amerikai elnök első kormányának tagjai 2009 elején egymást között nyíltan vitatkoztak arról, hogy a további bankcsődök megelőzése érdekében államosítani kellene néhány nagybankot - derül ki Timothy F. Geithner akkori pénzügyminiszter visszaemlékezéseiből. Geithner nem értett egyet Lawrence Summersszel, a Fehér Ház gazdasági kabinetjének vezetőjével, aki azt ajánlotta az elnöknek, hogy elővigyázatosságból vegyenek állami kézbe nagybankokat.

A lehetőségek között felmerült a Citigroup, amely a pénzügyi összeomlás előtt az USA legnagyobb pénzintézete volt, illetve a Bank of America - derül ki a Bloomberg összefoglalójából. A volt pénzügyér azt is ellenezte, hogy politika okokból megszégyenítsék a bankszektorban dolgozókat, például azzal, hogy kötelezik a pénzintézeteket a vezető bankárok fizetési rendszerének átalakítására.

Nem rablóbanda

Geithner attól tartott, hogy a politikusok túlértékelik képességeiket, az hiszik teljesen meg tudják fékezni a pénzügyi világban kialakult sokszor extravagáns jelenségeket (például el tudják tüntetni a csillagászati fizetéseket) - írja a volt politikus, aki jelenleg a Wargurg Pincus LLC tőketársaságnál dolgozik.

Elismeri, hogy mivel korábbi karrierje során, így a válság előtti években a Fed New York-i irodájának vezetőjeként jórészt kiváló képességű bankárokkal volt dolga, elfogult volt a szak képviselőivel kapcsolatban. Ennek alapján azt gondolta, hogy az amerikai bankvilág jobban, etikusabban működik, mint ahogy azt a kívül állók gondolták. Ugyanakkor elutasította azt az akkoriban gyakori feltételezést, miszerint a Wall Streeten idióták és csalók bandája garázdálkodik.

Politikiai döntés

Obama első pénzügyminisztere a kinevezése előtti hónapokban, 2008 második felében a New York-i Fed vezetőjeként együttműködött a válságkezelésben a Bush-adminisztráció pénzügyminiszterével, Henry Paulsonnal és a Fed akkori elnökével, Ben Bernankéval. Kezdetben vitában álltak a legkritikusabb döntéssel, a Lehman Brothers befektetési bank fizetésképtelenségének megoldásával kapcsolatban.

A Lehman 2008. szeptemberi csődje nyomán fagytak le a világ pénzpiacai, ez volt az oka annak is, hogy Magyarország nem tudott hitelt felvenni a kötvénypiacokon, ezért kénytelen volt az IMF-hez fordulni, amely egy kő kemény megszorító csomagért cserébe adott pénzt a túléléshez. Geithner úgy emlékszik, hogy Paulsonnak és Bernankénak azt ajánlották tanácsadóik, hogy a Lehman ügyét a politikai hasznosság alapján kezeljék. Próbálták távol tartani főnökeiket a rossz ízű, kellemet lépésektől, amelyek végső soron elkerülhetetlenek voltak.

El lehetett volna kerülni?

Geithner nem értett egyet azzal, hogy Paulson - az addigra kialakult bankellenes közhangulatra reagálva - a nyilvánosság előtt azt hangoztatta, hogy nem fogják megmenteni a Lehman Brotherst az adófizetők pénzéből. Attól tartott, hogy emiatt a kormány akkor sem tud majd beavatkozni más bankok érdekében, amikor ez lesz a jó megoldás.

Szerinte azt az üzenetet kellett volna küldeni a piacoknak, hogy a Lehman megmentése lehetséges - ezzel ugyanis vonzóbb felvásárlási célponttá tehették volna befektetési bankot, egy konkurense megvásárolhatta volna a Lehmant, így elkerülhették volna a katasztrofális hatással járó csődöt. Végül ezek a nézeteltérések közte és Paulson között nem vezettek szakításhoz. Geithner kifejezetten dicséri elődjét és Bernankét a válságkezelésben tanúsított "bátorságukért".

A volt pénzügyér visszautasítja azt a vádat, miszerint az Obama-adminisztráció több száz milliárd dolláros bankmentő programja (TARP) inkább a gazdag amerikaiakat segítette, mint a szegényeket. (A TARP-ban állami befektetéssel, tulajdonszerzéssel feltőkésítették a pénzintézeteket, amelyek később magántőke bevonásával visszafizették a pénzt, kivásárolva az állami tulajdont.) Szerinte téves az a feltételezés, amely szerint meg lehet védeni az egyszerű polgárokat a pénzügyi rendszer rendbe tétele nélkül.