− Mi az, ami újra meg újra visszahúzza erre a piacra, ráadásul túlkínálat idején?
− Kétségtelen, hogy visszaesett a piac − szerintem a felére zsugorodtak az árak, ez talán csak a nagyon kiemelkedő munkáknál nem érzékelhető. El kellett volna mondani előre a vevőknek, hogy a műkincs sem különbözik más pénzügyi instrumentumoktól. 1985 óta létezem ezen a piacon, sokáig csak fölfelé mentek az árak, nem szoktuk meg, hogy van lejtmenet is. Emellett nálunk a forgalom öt százalékát adják a kortárs művek, míg Nyugaton legalább a felét, ráadásul ott olyan magas árakon cserélnek gazdát, amelyekért klasszikus képet nem lehet eladni. Fájón hiányzik nálunk a kortársak másodlagos piaca, ezért kezdek bele újra az árverezésükbe.

− Ha valaki, maga tudja, hogy nem egyszerű sikeres árverést tartani tisztán kortársakkal. Miért próbálkozik újra?
− Egyrészt mert kitartó vagyok. Másrészt bármennyire elcsépelt, igaz, hogy kortársakból lesznek a klasszikusok. Bízom benne, nem marad örökre ilyen rossz a hangulat, a meggyőződésem szerint létező alvó pénzek előbb-utóbb "felébrednek". Egészségesebbé válna a művészeti piac struktúrája, ha reprezentáltabbá válnának a kortársak, ehhez pedig elengedhetetlenek az árverések, ezek nyújtanának fogódzót. Jó lenne, ha az, aki megvesz valamit egymillió forintért, már a megvételkor látná: ha úgy adódik, 500-600 ezerért viszonylag gyorsan el tudja adni.

− Ma mindenkit az érdekel, mennyit ér a tulajdonában lévő kép, legyen az kortárs vagy klasszikus. A kiemelkedő művekre ma is egyszerűbb méltó áron vevőt találni, de mi a helyzet az átlagosakkal?
− Itt lenne szerepe a becsértéknek. Az alaptétel, hogy minden kép annyit ér, amennyit a piac ad érte, változatlanul igaz − ezt a becsértékkel előre meg kell tudni mondani. Az elmúlt időszak áresése előtt jobb lett volna sokkolni a valósággal: mindenki elsírta volna magát már két-három évvel ezelőtt, de könnyebb lett volna felépülni. Londonban vagy New Yorkban, szakmai összefogással, vásárlásokkal meg tudják tartani a piacot, nálunk nem. Bizonyos szempontból a régi BÁV gyakorlata hiányzik: az ő értékbecslésük azt az összeget jelentette, amivel a zálogcédula lejárta után átvették a képet, azaz mondtak egy garantált azonnali árat.

− Meg lehet mondani, mi zuhant a legnagyobbat?
− Minél lejjebb megyünk árban, kvalitásban, annál nagyobb az esés. Amit korábban négyszázezerért lehetett eladni, az ma százezret ér vagy annyit sem, mert nem akar venni abból a kategóriából senki. De minden kategóriát megviselt a válság. Jó példa a Rippl-Rónai-pasztellek sorsa: azelőtt 20 millió forint körüli összeget is el lehetett kérni értük, ma pedig tízmillióért sem lehet eladni.

− Mennyire létezik ma aukción kívüli forgalom?
− Vannak, akik látják ebben a helyzetben a lehetőséget, de sajnos kevesen. Ma is el lehet adni mindent, csak nyomott áron − persze, senki nem akar értékesíteni, ám van, aki rákényszerül. Nagy lehetőségeket látok: jól lehet vásárolni, és nem kell majd nagyon hosszú idő, hogy nyereséget lehessen realizálni, hirtelen fog meglódulni a piac.

− Ha nem az eladói, hanem a vevői oldalon állna, mit venne?
− Korábban kiállításokat rendeztem azok munkáiból, akikről úgy gondoltam, alulértékeltek. Frank Frigyesről tudtam, hogy aki vesz belőle, nem jár rosszul, ahogy nyolc-tíz éve még Csernus Tiborra is rá kellett beszélnem mindenkit, és biztos voltam benne, hogy befutó lesz. Ma szinte bármit érdemes lehet venni, mert lezuhant a teljes árszint.

− A Blitz-aukcióról mit lehet tudni?
− Gyűjtjük az anyagot − jó dolgok lesznek, a múlt áraihoz képest jelentősen olcsóbban fogjuk indítani őket.

− Mitől fog most jobban működni a kortársak árverése, mint korábban?
− Lehet, hogy nem most fog működni, hanem két év múlva.

− Ez azt jelenti, hogy töretlenül folytatja, bármi történik is idén?
− Azt gondolom, nem kellett volna semmikor sem abbahagyni.

Kép: Napi Gazdaság, Földi D. Attila