A szivar alapanyaga a dohány. Ennek a burgonyafélék családjába tartozó növénynemzetségnek a hazája Közép- és Dél-Amerika. Arra vonatkozóan, hogy mióta dolgozzák fel a növény leveleit, csak találgatások vannak, annyi azonban bizonyos: mindez az élvezeti értéket jelentő nikotin miatt történik. Európába a dohányzásról Kolumbusz hozta az első híreket, aki 1492-ben megfigyelte, amint a bennszülöttek az összehengerített dohányleveleket kukoricalevélbe csavarták, meggyújtották, és úgy szívták a füstjét. Kolumbusz kísérője, egy spanyol páter 1494-ben arról számolt be, hogy Santo Domingo szigetén a „vadak" a dohány összesodort vagy hosszú csövekre darabolt leveleit szájba fogva meggyújtják és füstölnek, hogy a moszkitók ne bántsák őket. Menardes spanyol orvos és botanikus 1571-ben megjelent, Nyugat-Indiát ismertető munkájában a dohányzást mint orvosságot magasztalja. A XVI. század vége felé a dohányzás már Spanyolországban, Angliában, Hollandiában, Egyiptomban és Kelet-Indiában is divattá vált. A világi és egyházi hatalmak hiába próbálták megakadályozni a dohányzás terjedését - Oroszországban 1634-ben orrcsonkítással büntették -, az lassan a legkülönfélébb rendű és rangú emberek luxusszokásává, sőt életszükségletévé vált. Ma már a világ legtöbb országában termesztenek dohányt, amelynek leveléből szivart, szivarkát, pipadohányt és burnótot készítenek. Nagyon fontos tudni, hogy a levelek nem egyforma értékűek. A legtöbbre a tő közepe táján előforduló úgynevezett anyaleveleket becsülik. Az alsó aljlevelek gyengébbek, ízük, zamatuk csekélyebb. A tő felső részén a hegylevelek fejlődnek, ezek tömörebbek, gorombábbak, zsírosabbak. Különböző célokra különböző dohányok alkalmasak. A gyengébb, apróbb levelűekből pipadohányt és szivarkát - ismertebb nevén cigarettát - készítenek, míg a nagyobb, de finom leveleket szivargyártásra használják. A dohánylevél aratáskor még zöld, s csak a különféle kezelések - szárítás - után nyeri el végleges színét. A leszedett leveleket füllesztik vagy fonnyasztják olyan módon, hogy azokat szellős helyen, általában a pajta fenekén 15-21 cm vastag halmokban szalmára fektetik. Addig hagyják ott, amíg a levél sárga foltos lesz, bordája megpuhul. Ez általában 36-72 órát vesz igénybe. Közben átrakják a halmokat, megelőzendő a befülledést. Ezt követően szárítás céljából botra vagy zsinórra fűzik a leveleket. A szárítás kétféle lehet. Történhet szabad levegőn, vagy az erre szolgáló szárítókamrákban, ahol a hőmérséklet elérheti a 70 Celsius fokot is. Az osztályozott dohányt csomózzák - egy csomóba mintegy 25-30 levelet kötnek -, majd fél méter széles és legfeljebb 1 méter magas asztagokba rakják. Az elszállítás 100 kg-os bálákban történik. Szivarok gyártására leginkább tengerentúli dohányleveleket használnak, mert a magyar dohány az éghajlati és talajviszonyok miatt nem alkalmas a szivarkészítésre. A szivar tulajdonképpen három részből áll: borítékból, burokból és bélből. A feldolgozásra kerülő dohányt először vízzel nedvesítik, ami meggátolja a munka közben való morzsolódást. Ezután a leveleket kikocsányozzák, vagyis eltávolítják belőlük a fő eret. Majd újból szárítják a dohányt. A gyártási eljárás során először az úgynevezett bábot készítik el, amely nem más, mint egy szivar előállításához szükséges bélanyag, amelyet buroklevélbe sodornak, majd béltartalmát a szivar alakjához mérten kézzel alakítják. Fontos, hogy se túl tömött, se túl laza ne legyen. Az elkészített bábot fából készült alakmintába teszik, ebben sajtolják, tömörítik. A sajtó alól kivéve külső borítékkal takarják be, majd a végét az egészségre ártalmatlan természetes alapú ragasztóval rögzítik. Az elkészített szivarokat 100, 50, 25, 10 és 5 darabonként faládácskákba, kartondobozokba vagy papírborítékba teszik, s szellős, száraz raktárakban tartják, általában 3-6 hónapig. Ezt követően értékesítik a terméket. Ma már Európa számos országában nagyüzemi módon, gépi úton is gyártanak szivarokat, ám ezek minősége messze elmarad kézzel sodort társaik mögött. Szivarvásárlásnál legyünk elővigyázatosak. Lehetőleg jól ismert kereskedésekben vásároljunk; egyes repülőtereken gyakran találkozni olyan esztétikus csomagolású szivarokkal, amelyekről csak később derül ki, hogy gépi gyártásúak. Lehetőleg 25-ös vagy nagyobb csomagolást válasszunk, ugyanis ezek általában valamivel magasabb minőséget rejtenek. A szivarok méretét két számmal adják meg. Egyik a hosszúság - gyakran inchben, Európában centiméterben -, a másik az átmérő, szakszóval a kaliber. A méretek skálája minden márkánál más és más, ám azt mondhatjuk, hogy a hosszúság 9-23 cm között, a kaliber 36-52 cm között változik (1 inch=25,4 mm). A szivarokat színük szerint is osztályozzák. A legnemesebb fajtákat cédrusfa dobozban hozzák forgalomba. Mielőtt rágyújtanánk a szivarra, le kell vágni a fedősapkáját, amihez nagy választékban állnak rendelkezésre a megfelelő eszközök, szivarvágók. Erre azért van szükség, mert az összes kézzel sodort szivarnak és a drágább gépi szivaroknak is le van zárva a vége. A vágást a sapka aljától 1,5-3 mm-re kell megejteni. Így kap majd a szivar kellő huzatot. A szivart mindig egyenletesen gyújtsuk meg, a láng ne érje hosszú ideig a szivar végét. Ezután lassan forgassuk körbe, hogy minden részén izzásba jöjjön. Mindig lassan szívjuk, soha ne tüdőzzük le. A cigarettával ellentétben ütögetni sem kell, a hamu magától leesik. Ha szivarunk mintegy harmadára olvadt, hagyjuk a hamutartóban, semmiképpen ne nyomjuk el. Otthonunkban a szivarokat lehetőleg 18-20 Celsius fokon, 65-70 százalékos páratartalom mellett, lehetőleg cédrusfa ládikóban tároljuk. Az európai, gépi gyártású szivarokat már 10 százalékos páratartalom mellett is tárolhatjuk. Manapság a szivarozás reneszánszát éli, így nagymértékben megnőtt a kereslet a világhírű kubai szivarok iránt is. Ilyen többek között a Saint Luis Ray vagy a Ramón Allones. Hofmeister Zoltán Képalá: