A jelzálogpiaci válságot még kibírta volna Európa

Európa az Egyesült Államokban kitört jelzálogpiaci válság első viharait viszonylag jól állta, köszönhetően annak, hogy - leszámítva néhány országot, élükön Nagy-Britanniával és Izlanddal - kontinensünkön jóval konzervatívabb módon működtek a bankok, jóval alaposabban megvizsgálták az ügyfeleket, mielőtt kölcsönöztek volna számukra, és jóval kevésbé volt előrehaladott a pénzügyi innováció. S bár az ingatlanárak szinte az EU valamennyi tagállamában csökkenni kezdtek, az óvatosság és a szigorúbb hitelezési feltételek miatt közvetlenül viszonylag kevés pénzintézet került bajba az általa kihelyezett jelzáloghitelek miatt. (Kivételt talán csak néhány brit pénzintézet jelent, mint például a Northern Rock.)

Nem mutattak azonban ekkora óvatosságot az európai pénzügyi vezetők akkor, amikor a Wall Streetről érkezett, látszólag igen tehetséges, gyorsan meggazdagodott befektetési bankárok kínálgatták számukra a tengerentúli pénzügyi innováció legfrissebb fejlesztéseit - egyebek mellett a különböző minőségű jelzáloghitelekből összegyúrt, magas hozamot ígérő, CDO néven futó csomagokat. Ezek összetételét és valós kockázatát szinte senki sem ismerte, de mivel a hitelminősítők - akiknek a munkájában mindenki megbízott - sorra adták a kockázatmentes besorolást a CDO-kra, érthető, hogy az európai bankárok engedtek a magas hozam csábításának és szó nélkül vásároltak a később mérgezőnek bizonyult portékából.

De még ez sem lett volna akkora probléma. Az amerikai jelzálogpiaci összeomlás után elértéktelenedett vagy nehezen megbecsülhető értékűvé vált CDO-kon ugyan nagy veszteséget szenvedett el az európai pénzügyi szektor (sőt az értékpapírok az észak-norvégiai kisváros önkormányzatától kezdve a legkülönfélébb alapítványokig egészen furcsa helyeken is felbukkantak), de ekkora bukás az elmúlt évtized rekordprofitjai után még simán elviselhető lett volna. A veszteségek okozta finanszírozási lyukak betömködéséhez szükséges százmilliárd eurónyi összeget akár állami segítség nélkül is elő tudták volna teremteni a bankok.

A komoly bajt a Lehman Brothers összeomlása és az annak nyomán a világ tőkepiacain úrrá levő bizalmatlanság okozta. Az ugyanis biztos volt, hogy az európai pénzintézetek szoros kapcsolatban voltak a Lehmannal, ám pontosan senki sem tudta, hogy a befektetési bank bedőlése kinek mekkora károkat okoz. Ennek következtében mindenki gyanús lett, Európában sem hitelezett senki senkinek - mondván, lehet, hogy ő lesz a következő áldozat. A bizalmatlanságot ráadásul tovább növelte a banki részvényárfolyamok zuhanása - pedig ennek egy bank hitelképességéhez vajmi kevés köze van.

Gyakorlatilag megfordult a piaci logika, nem a hitelképességből következtettek a részvényárfolyamra, hanem a részvényárfolyamból a hitelképességre. Ráadásul minden papír árfolyama zuhant a tőzsdéken, ezért hirtelen mindenki gyanússá, hitelképtelenné vált. (Mint láthattuk, idehaza az OTP esetében is.)

A válság igazán a bankközi hitelezés leállásával gyűrűzött be a kontinensre, a saját tőkéjüknél és betéteiknél több hitelt kihelyező európai bankoknak ugyanis égető szükségük van rövid távú hitelekre. A bizalmatlanság miatt azonban senki sem kölcsönzött senkinek, ami azzal fenyegetett, hogy tényleg fizetésképtelenné válik néhány európai pénzintézet, és ha egy dominó eldőlt, senki sem tudhatja, hol is áll meg a folyamat. Az EU és az ECB szerencsére időben felismerte ezt a veszélyt és nem habozott cselekedni. A központi bank valóságos pénzözönnel árasztotta el a piacot, és a Feddel együtt vágott az alapkamaton, amivel sikerült életben tartani a haldokló bankközi piacot. Emellett valamennyi európai ország kormánya saját mentő csomagot is összerakott, az adófizetők pénzéből euró-százmilliárdokkal emelve meg a kontinens bankjainak tőkéjét. (A mentő csomagokról részletesen cikksorozatunk harmadik részében olvashatnak majd.)

A recessziót azonban biztos, hogy ennek ellenére sem sikerül elkerülni, mert az attól való félelem automatikusan gerjeszti a gazdaság visszaesését. A bizonytalanság miatt ugyanis a vállalatok elhalasztják megrendeléseiket, ami a piac többi szereplőjét is kivárásra készteti. Ez elbocsátásokhoz vezet, a növekvő munkanélküliség pedig csökkenti a lakossági fogyasztást, azaz a vállalatok végső soron tényleg kevesebb megrendelést kapnak majd. A banki hitelezés szigorodása is komolyan fékezi a gazdaságot. A cégek ugyanis nem tudnak miből fejleszteni, beruházni, így új munkahelyek alig jönnek létre, azaz tovább nő a munkanélküliség, ami megint csak mélyíti a recessziót. (A folyamat már sajnos most is jól látható, az autógyárak egyre-másra jelentik be a gyárleállításokat, van cég például, mely Németországban valamennyi gyárát egész decemberre leállítja.) A recesszió hatásait szinte minden európai polgár megérzi majd, egyelőre nem látszik sem olyan ország, sem olyan szektor, mely ki tudná vonni magát annak hatásai alól.

Persze mielőtt valaki öngyilkos cégvezetőket és árván maradt gyerekeket vagy a 30-as években tapasztalt szélsőséges hatalomátvételt vizionálna, meg kell nyugtassuk, ennyire nem sötét a helyzet. A gazdasági visszaesés legfeljebb egy számjegyű lesz, ami nem összevethető a nagy világválság 25 százalékos összeomlásával, a jóval fejlettebb szociális rendszereknek köszönhetően a lakosságra nehezedő teher is nagyságrendekkel kisebb lesz. Ráadásul pozitív oldalai is vannak a recessziónak: kirostálja az életképtelen, csak az alacsony kamatszint miatt működni képes vállalkozásokat, utat engedve ezzel az új jövevényeknek.

A témában Veres János Pénzügyminiszter, Simor András jegybankelnök, Hamecz István, az OTP alapkezelő Zrt elnöke, Sinkó Otto, a Videoton Holding Zrt. vezérigazgatója, Feiner Péter, a Spar Magyarország Kft ügyvezető igazgatója és más neves szakértők részvételével a NAPI Gazdaság „Felszínen maradni - Élet a pénzügyi válság után" címen konferenciát szervez.
Jelentkezni a www.napi.hu/konferencia oldalon lehet.