Egy utazó 1914 háborús nyara előtt csaknem fél évszázadon át úgy utazhatta körül a földet − mint Phileas Fogg ama bizonyos 80 nap alatt −, hogy nem kellett aggódnia, milyen árfolyamon válthatja helyi valutára a magával vitt úti kassza tartalmát. Sőt, az ekkoriban mindjobban terjedő kötvénykibocsátások során gyakran vállalták át a kibocsátók évtizedekre előre a befektetők árfolyamkockázatát. A kötvénytulajdonos maga választhatta ki, hogy esedékességkor az előre rögzített arányok szerint melyik valutában kéri a pénzét.
Az aranyvaluta-rendszer nemzetközi elterjedésének kezdetét 1867-re teszik. Ekkor hívta össze III. Napóleon Párizsba a nemzetközi monetáris kongresszust azzal a céllal, hogy megteremtsen egy egységes aranyalapú világpénzt. Bár ez − brit, orosz és német−osztrák ellenzés miatt − nem sikerült, Franciaország, Belgium, Svájc és Olaszország létrehozta a Latin Éremuniót. A hozzájuk csatlakozó Spanyolországban, Szerbiában, Görögországban, Romániában és Bulgáriában ugyan nemzeti nevet kaptak a valuták − ahogy Olaszországban is megmaradt a líra −, de egy 20 dináros, lírás, drachmás vagy levás mindenhol ugyanúgy 5,806 gramm színaranyat tartalmazott, mint a Napóleon-arany. (Ami persze 1870 után már nem a császárt, hanem a III. köztársaság gall kakasát ábrázolta.) Az angol egyfontos (a sovereign) finomsága (22 karát, vagyis 0,916 ezrelék) és 7,322 grammos színsúlya ugyan eltért ettől, de ugyanúgy állandó volt, mint a húszdolláros 30,093 grammos vagy a 10 rubeles 7,742 grammos színsúlya. Az aranyvalutához az 1867-es Meidzsi-forradalom után csatlakozó japánok a fontot vették alapul, így az első világháborúig 10 aranyjen egy fonttal volt egyenlő.
Az Osztrák−Magyar Monarchia a kiegyezés után jószerével egyedül maradt saját ezüstvalutarendszerével, és ez egyre több hátrányt okozott neki a nemzetközi pénzügyi életben. A kettős monarchia aztán 1892-ben szintén áttért az aranyvalutára. Bár az új valután, az aranykoronán elsőre nem látszott, de lényegében az aranyfrankrendszerhez csatlakozott a Monarchia is. A korábbi ezüstforintot 1:2 arányban váltották át aranykoronára, az új korona finomsága 900 ezrelék volt és 0,3048 gramm aranyat tartalmazott. Ezzel 20 korona éppen 20 franknak, levának, lejnek, stb. felelt meg, 24 korona meg 1 fontnak, tehát kerek volt a váltószám. Ez különösen kötvénykibocsátáskor volt hasznos, hiszen milyen jól mutatott mondjuk az 1914-es Budapest székesfővárosi kötvény címletezése: a 2400 koronás alapcímlet éppen 20 fontnak, illetve 2520 franknak felelt meg.
Az aranyvalutarendszer ugyan járt egy lényeges hátránnyal, ám ezt akkor még senki sem érzékelte. A kormányok gazdaságpolitikai eszköztárában monetáris elemek szinte nem voltak, a bankóprést nem lehetett működtetni. A kamatlábak évtizedeken át állandóak, illetve inkább csökkenőek voltak (a Monarchiában 5-ről 3,5−4-re, Angliában 3-ról 2 százalékra csökkentek az állampapírkamatok) és az infláció fogalmát nem ismerték. (Bár egy állandó, lassú áremelkedés azért volt, de ez a legtöbb európai országban a korszak átlagában évi 2 százalék alatt maradt.)
A háború kitörésekor, 1914 augusztusában napok alatt felfüggesztették valamennyi országban a bankjegyek aranyra váltását és ehhez a győztes országok is csak a húszas évek elején tértek vissza. De csak rövid időre: 1931-ben előbb a dollár, majd a frank és a font aranyra váltását is fel kellett függeszteni (utóbbi ekkor már 40 százalékos ázsióval forgott az aranyfonthoz képest), és az újbóli visszatérés csak Svájcnak sikerült. Itt 1949-ig voltak forgalomban a fix értékű 20 frankos érmék, a vrenelik. A svájci frank az a valuta, amely relatíve a legkisebb értékvesztésen esett át 1914 óta: a mai frank aranyáron számolva az akkori frank 7 százalékának felel meg. A dollár már csak 1,25 százalékot, a font pedig mindössze 0,4 százalékot ér, a többi pedig már régen nem ugyanaz a pénz.
A több tíz millió forgalmi aranyérme Európában még egyszer, a második világháború utáni hiperinfláció idején vette át a forgalmi pénz szerepét. 1946. augusztus 1-jén, amikor a forint létrejött és az aranyforgalmat súlyos büntetéssel fenyegették, a lakosság hetek alatt mintegy 35 ezer kilogramm súlyú arany ékszert és érmét váltott át forintra, grammonként 13,2 forintos árfolyamon. A nyugat-európai országokban az új pénz bevezetését (a kontinensen az utóbbi száz évben csak Svájcban, Svédországban és Nagy-Britanniában nem volt pénzcsere vagy devalváció) nem kísérték adminisztratív aranyforgalmi tiltások, ezért a francia, német családoknál ma is komoly befektetési eszköznek számítanak a régi Napóleon- vagy éppen Vilmos császár aranyak. Magyarországon ezek, illetve a 10, 20 és 100 koronás Ferenc József aranyak a szocializmus évtizedei alatt "gyanúsnak" számítottak, tartásukat sokszor a disszidálási szándék bizonyítékának tekintették. Ma viszont a régi aranyvalutaérmék nem csupán értékállandóságuk és szépségük, de egyfajta "békebeli" hangulat utáni nosztalgia okából is mind kedveltebb befektetési célpontok.
Aranykorona | Gramm színarany | |
Angol font | 24,0 | 7,322 |
Amerikai dollár | 4,94 | 1,506 |
Orosz rubel | 2,54 | 0,774 |
Német birodalmi márka | 2,35 | 0,713 |
Holland gulden | 1,98 | 0,605 |
Francia/svájci frank | 1,05 | 0,290 |
Japán jen | 2,4 | 0,732 |
Forrás: Forrás: Napi Gazdaság-számítás |
Tájékoztatás
A jelen oldalon található információk és elemzések a szerzők magánvéleményét tükrözik. A jelen oldalon megjelenő írások nem valósítanak meg a 2007. évi CXXXVIII. törvény (Bszt.) 4. § (2). bek 8. pontja szerinti befektetési elemzést és a 9. pont szerinti befektetési tanácsadást.
Bármely befektetési döntés meghozatala során az adott befektetés megfelelőségét csak az adott befektető személyére szabott vizsgálattal lehet megállapítani, melyre a jelen oldal nem vállalkozik és nem is alkalmas. Az egyes befektetési döntések előtt éppen ezért tájékozódjon részletesen és több forrásból, szükség esetén konzultáljon személyes befektetési tanácsadóval!