A fogyasztással foglalkozó elemzőnek néha ki kell tekintenie a közelmúlt és a jelen gazdasági eseményeinek sorából és kutatásának tárgyát szélesebb kontextusban vagy tágabb időhorizonton keresztül kell megvizsgálnia. Így teszek most én is, amikor a szocialista rendszert néhány vonatkozásban egy értelmezési keretbe helyezem a jelenkori fogyasztással. Az e sorok olvastán hüledező olvasók figyelmét szeretném felhívni arra, hogy a korábbi korszakok már-már genetikailag kódolt fogyasztói magatartása és értékei nem tűntek és tűnnek el egyik napról a másikra. A környezet és a gazdasági feltételrendszer természetesen változik, de a szereplők viselkedése és mentalitása gyakran mutat rokon vonásokat a gazdaságtörténet különböző korszakaiban; mégpedig az úgynevezett szocialisztikus vevő képében. (Zárójelben jegyzem meg: aki esetleg a fogyasztáson túlmutató vonatkozásokat vél felfedezni e cikk soraiban − akár a társadalmi közgondolkozásra utalva −, az nem sokat téved, de én most kifejezetten a profán fogyasztással foglalkozom.) Nem állítom azt, hogy a fogyasztói társadalomról alkotott fogalmainkat át kellene értelmezni, nincs szó a konzumerizmus ethoszának alkonyáról. Még azt sem tudom tudományosan bizonyítani, hogy közel negyed század elteltével a magyar fogyasztó egy új mintázatot rajzolna vásárlói és fogyasztói viselkedésében.

A válság okán megjelentek eddig kevésbé ismert fogyasztási módok, de véleményem szerint ezek − egyelőre − kényszerből eredő viselkedésminták, s éppen ezért fennmaradásuk, de különösképpen fenntarthatóságuk kérdéses számomra. Bár sokan ma is úgy érzik, hogy a szocializmus évtizedei alatt az egzisztenciális biztonság terén jelentőset léptünk, a nyugati államokkal való összehasonlítás némileg módosítja ezt a romantikus képet. A világháborút követő évekhez viszonyítva rohamléptékben fejlődtek a szovjet blokk államai, de az egy főre jutó reálfogyasztás évi átlagos növekedési ütemében a kapitalista országok rendszerint meghaladták a szovjet blokk országainak teljesítményét. Ez az igazság utólag, de mégis joggal érezhettük azt a korszakot a folyamatos fejlődés periódusának, különösen annak köszönhetően, hogy hosszú éveken, évtizedeken keresztül gyarapodtak a magyarországi háztartások. Ez a kismértékű, de permanens folyamat eredményezte azt, hogy a mai napig van egyfajta nosztalgia a kádári korszak − különösen második fele − iránt. Késő kádári, kispolgárilag konszolidált polgártársunk étvágyát sikerrel csillapította a politika, még ha ehhez némi hitelt fel is kellett venni külföldről.

Kép: Napi Gazdaság, Földi D. Attila

A gazdasággal foglalkozó szakemberek azonban szeretnek a dolgok mélyére ásni, így adódik a kérdés: vajon a fogyasztás szerkezete milyen utat járt be az elmúlt csaknem negyven évben, történt-e valódi modernizáció? Amíg 1975-ben élelmiszerekre és élvezeti cikkekre összjövedelmünk több mint 36 százalékát költöttük, ez ma 27 százalék körül alakul. Ez jelentős elmozdulás, valódi progressziónak azonban mégsem nevezhető, hiszen a legfejlettebb piacok adatai arról tanúskodnak, hogy ma valahol 12−15 százalék körül kellene lennie ennek az értéknek. A hetvenes években fizetésünk 3-4 százaléka ment el fűtésre és háztartási energiára, ma ez a háztartás minden 100 forintjából több mint 28 forintot jelent. A kiadási szerkezetnek e radikális átváltozásában több dolog játszik szerepet, én most két dolgot emelek ki. Egy: a költségek szabályozása és a mindenkori árpolitika oly mértékben képes formálni és egyben eltorzítani a tükörképet a fogyasztói preferenciákról, hogy ettől nehéz eltekintenünk. Elég, ha az energiára gondolunk, de bizonyos piacok alulszabályozottsága vagy szabályozása is megszabhatja az irányokat és mértéket (dohányáru, dohányzási disztribúció vagy alkohol). A trendek megváltozásának másik eredője kétségkívül a fogyasztók oldaláról jöhet: ez lehet a fogyasztás modernizálódása, a technológia vagy új minták átvétele, de akár környezet- vagy egészségtudatosság is állhat a hátterében.

Még egy gondolat erejéig visszaugorva a nemzetközi összehasonlításra: célszerű regionális versenypozíciónkat is górcső alá venni. Helyzetünk húsz-huszonöt évvel ezelőtt egyértelműen dobogós volt, ma a fajlagos fogyasztói kiadások alapján a visegrádi országok közül mindhárom, de még a horvát adatok is felülmúlják a magyar statisztikákat. Ez megközelítőleg egy főre évi 6900 dollárt jelent és 1995 óta ez 173 százalékos növekedés. Impozáns adat, de például a szomszédos Szlovákiában ez csaknem 280 százalékos dinamikát jelent. Makrogazdasági potenciálunk alakulása és az ország gazdasági ereje nem csak a működőtőke beáramlásán, befektetéseken vagy más makroindikátoron mérhető, a fogyasztás is jól demonstrálja ezeket a folyamatokat.

A Magyar Nemzeti Bank érdekes elemzést készített a lakossági jövedelmek és a fogyasztás közötti kapcsolatról. Legtöbben azt gondolják, hogy a két komponens között rendkívül szoros kapcsolat áll fenn, de az idézett analízis némileg árnyalja ezt az optikát. A különféle jövedelemkomponensek közül a mintegy 40 százalékot képviselő munkajövedelem a meghatározó, s ami igazán izgalmas, az az, hogy a fogyasztással alapvetően a nettó keresetek, az államtól kapott pénzügyi transzferek együttese mozog látványosan együtt. Mindez azt jelenti, hogy a hosszú távú munkaerő-piaci kilátások és a kormányzati intézkedések meghatározóak e kérdésben. Az agráriumból származó vagy a közmunkából eredő − az előzőekhez képest bizonytalanabb − jövedelemtípusok kisebb hatással vannak a fogyasztási kedvre. A háztartások eladósodottsága és az évekig fennálló bizalmi deficit még alacsony infláció mellett is korlátozza a háztartások fogyasztását. Elméletileg az az eset is fennáll, hogy a háztartások moderált beruházási aktivitása felfelé tolná a fogyasztást, ez azonban a makrogazdaság szereplőire ró olyan terheket, amelyeket nap mint nap olvashatunk és tapasztalunk.

Úgy tűnik, ma is érvényesek azok a fogyasztói minták, amelyeket Kornai János írt le korábban. Az áldozat (lemondás a lakosság részéről, ahol a szükséglet nem halasztódik későbbre); a halasztás (lemond a jelenlegi fogyasztásról, de ezt később pótolhatja) és a mulasztás (megfordíthatatlan károkkal járhat, mint például az egészségügyben vagy a felsőoktatásban) olyan modellek, amelyek − ha nem is olyan mértékben vannak jelen a jelenlegi fogyasztásban, mint a szocializmus egy-egy etapjában − mégis megragadhatók a felszínen.

Kozák Ákos, a GfK Hungária Piackutató Intézet igazgatója

 

A reálfogyasztás évi átlagos bővülése*
(százalék)
Szocialista országok
Csehszlovákia1,6
Lengyelország2,9
Magyarország2,6
Szovjetunió3,7
Kapitalista országok
Egyesült Államok2,3
Egyesült Királyság2,1
Franciaország3,9
Japán6,5
Olaszország3,8
*egy főre
Forrás: G. E. Schroeder (1983)