Egy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) műhelyében készült tanulmány szerint a magyar bankok a jelzáloghitel fedezetéül lekötött lakóingatlan forgalmi értékének egységére vetítve 7–34 százalékkal kevesebb hitelt nyújtanak az Európai Unió (EU) átlagára jellemző mértéknél. Ezt a különbséget azonban – olvasható az elemzésben – jelentős részben indokolja a hazai lakáspiac szerényebb likviditása, a nagy valószínűséggel alacsonyabb hazai biztosítási típusú fedezet, a magasabb hazai hitelköltség fedezeti igénye, illetve a jelzáloglevélre vonatkozó jogi szabályozás. A korrekt összehasonlítást persze nagyban nehezíti, hogy az EU-n belül jelenleg nincs egységes módszer a hitelfedezetek értékelésére, a finanszírozási (hitelfedezeti) hányad megállapítására. A pénzügyi felügyelet legutóbbi felmérése szerint a magyar bankok jellemzően a forgalmi érték 80 százalékát kitevő hitelbiztosítéki érték 60–65 százalékáig nyújtanak hitelt. A kölcsön így elméletben a forgalmi érték 50 százaléka lehet. Az Európai Központi Bank (ECB) legutóbbi jelentésében ezzel szemben az szerepelt, hogy a hitelfedezeti ráta az unió régi tagországainak többségében 60–80 százalék között van. Tény viszont, hogy az ECB a hitelfedezeti ráta számításához nem a forgalmi és nem is a hitelbiztosítéki értéket, hanem ezek sajátos keverékét használja. A jegybank emiatt alkalmazott korrekciója után az uniós ráta 54–76 százalékra csökken. Így is egyértelmű viszont, hogy a magyar banki gyakorlat ezen a téren szigorúbb a régi uniós tagországokénál. A „leértékelés” okai között első helyen szereplő szerény magyarországi lakáspiaci likviditás elsősorban abból adódik, hogy miközben Nyugat-Európában általános, hogy valaki nem saját tulajdonú ingatlanban lakik, nálunk lényegében nem is létezik bérlakáspiac. Az MNB szakértője ebből kiindulva úgy véli: teljességgel indokoltnak tűnik, hogy a magyar bankok a hitelbiztosítéki érték megállapításakor a forgalmi értéket nagyobb mértékben csökkentik, mint nyugat-európai társaik, hiszen a fedezet lakottan történő értékesítésekor a forgalmi értékhez képest elszenvedett veszteségük is nagy valószínűséggel nagyobb lesz. (Az alacsonyan megállapított hitelbiztosítéki értéket a hazai bankok érvelése szerint főként az okozza, hogy nemfizetés esetén itt a zálogingatlant általában lakottan kell eladni. Kérdés persze, hogy valóban gyakori-e ez a fajta értékesítés.) Az alacsonyabb hitelhányadot magyarázhatja még, hogy bár itt is létezik hitelfedezeti életbiztosítás, viszonylag szűk körben és mértékben használatos. A tanulmány írója mindenesetre feltételezi, hogy a nyugat-európai biztosítás jellegű fedezet a lakáshitelek esetében kiterjedtebb a magyarországinál. A hazai szabályozásban ráadásul kikötik, hogy ha a hitelből származó tőkekövetelés meghaladja a hitelfedezetül szolgáló zálogtárgy hitelbiztosítéki értékének 60 százalékát, jelzáloglevél fedezetéül akkor is csak ez a bizonyos 60 százalék vehető figyelembe. A bankok tehát az ezt meghaladó hitelkihelyezés után elesnének a jelzáloglevélhez kapcsolódó állami támogatástól, ami nyilvánvalóan ellenérdekeltté teszi őket abban, hogy nagyobb finanszírozási hányadot alkalmazzanak.