Hogy Szent István király mekkora vagyon, adóbevételek felett disponált, pontosan nem tudjuk, viszont törvényalkotói munkásságából az látszik, hogy az akkori magyar állam aktívan kereskedett nemcsak a szomszédos országokkkal, de a Baltikummal és a Bizánci birodalommal is. Ahogyan az is látszik, hogy I. István király nemcsak német mintára próbálta a magyar gazdaságot, az adóztatást törvényi keretek közé szorítani. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy a frissen letelepett magyarság még sok vándorláskori szokást is megőrzött.

A magyar államallapítás egyik fontos eleme, hogy Szent István király nem III. Ottó császártól kért és kapott koronát, hanem II. Szilveszter pápától. Bár régen ezt a német-római császárságtól való függetlenség egy fontos elemének tartották, most már a történészek árnyalják ezt: III. Ottó fő célja - a pápa támogatásával - az egyetemes keresztény világbirodalom megteremtése volt és nem az, hogy a közvetlen uralma alatt álló területet hűbéri függésben levő országokkal növelje. Viszont a pápai korona azt is jelentette, hogy Magyarország (és uralkodója) nem hűbérese egyetlen más országnak és uralkodójának sem, így nem fizet (hűbér)adót  - mint írta azt Herczeg Géza. Fontos elem volt az is, hogy Róma számára elkerülendő volt, hogy a formálódó Magyar királyság a bizánci érdekszférába essen. A német befolyást pedig István Gizellával kötött házassága valamennyire biztosította is.

Kapcsolódó

A római egyház és vallásának elismerése, államvallássá tétele magával hozta az egyházi tized bevezetésének kötelezettségét. Ez az egyik első kodifikált magyar adó lett, melynek értelmében a bevételek tizedét az egyház számára kellett biztosítani, hogy ezt nyomatékosítsa, István törvényében úgy határozott, hogy ha valaki elrejti a tizedet, kilenc részt adjon érte, valamint ha valaki nem fizet a püspöknek, akkor "mint lopót itéljék meg és az ilyennek váltsága mind a püspöké legyen". A tized egyetemes volt, tehát a már ekkor kiváltságokat élvező nemesek sem voltak alóla mentesek.

Más központilag elrendelt adóról nincs tudomásunk István korából, a király saját birtokainak hasznából működtette az államot. Megtehette, mivel ő volt az ország legnagyobb földbirtokosa (a második pedig az egyház volt) - ahogy az Adó online korábbi összefoglalójából kiderül.

Viszont létezett két alkalomszerűen szedett adó: a jövevények adóját a szabadok dénárjának hívták. Ezt a Magyarországra betelepedett idegenek, iparosok fizették; az adó elnevezéséből az következtethető, hogy a rabszolgák, szolgák is fizettek egy másik tételt, amiről viszont nincs forrásunk. A szabadok dénárja állami egyenesadó volt, amelyet kazár, illetve bizánci mintára háztartásonként vetettek ki (kapnikon vagy fumarium azaz füstpénz). Az adó összege nyolc denár, pontosabban féldenár (obolus) volt, és ezüstsúlya megegyezett a bizánci kapnikon ezüstsúlyával.

A másik adófajta az úgynevezett vásárvám volt. Mivel a király engedélyezte, hogy hol lehet vásárokat tartani, lényegében ez egy engedélymegváltását jelentette a királyi hatalomtól. Az adók beszedéséért az ispánnak a beszedett összeg harmada járt, de ha valamit eltitkolt a beszedett adóból, nemcsak az ellopott pénzt kellett megtérítenie, hanem még kétszer annyit kellett fizetnie.

Jött a magyar dénár

A fiatal magyar állam szuverenitását és stabilitását fejezte ki a saját pénzrendszer és a pénzverés megteremtése is. Ez szintén Szent István joghatósága alá tartozott, az ország első pénzeit éppen a koronázás alkalmából bocsátották ki. Az uralkodó szándékait egyértelműen tükrözi az első magyar pénzek éremképe. Az előlapi éremkép (felhőből kinyúló kéz zászlós lándzsát tart), valamint a körirat (lancea regis azaz a király lándzsája) arra utal, hogy a magyar király nem vazallus fejedelem, mert a német császárhoz hasonlóan neki is van a kortársak szemében legfontosabb hatalmi jelvénynek számító uralkodói lándzsája - írta erről Gyöngyössy Márton a Magyar pénztörténet (1000–1526) című tanulmányában [Magyar középkori gazdaság- és pénztörténet, Bölcsész Konzorcium 2006].

A rendszeres pénzverés megindítása 1020 körül indulhatott meg, ekkortájt jelent meg Szent István második ezüstpénze, a Stephanus rex és regia civitas köriratú féldenár (éremképében egyenlőszárú kereszt látható négy ékkel), amelynek számos változata, és még több külföldi utánverete ismert.

Az adózók a királyi pénzt, a (fél)denárt a paraszti gazdaságban megtermelt tinóért szerezhették meg. Fontos itt megemlíteni, hogy a tinó, amely az idősebb, de még munkára nem fogott borjú magyar neve volt, arra utal, hogy erős volt a cserekereskedelem és az állattartás az országban. 

A király második pénze nemcsak hazánkban, hanem messze földön elterjedt, még viking telepeken is használták Dél-Skandináviában, sőt helyi utánveretek is készültek. Bizáncban is találkozni magyar veretekkel, ami mutatja, hogy a formálódó magyar államiság idejében is intenzív kereskedelem folyt.

Nem a pénz jelentette a vagyont

Birtok alatt e korban nem valami kialakult territoriális egységet értünk, hanem a birtokos úr földesúri hatósága alá tartozó szolgák, szabadosok, szegény szabadok s az általuk művelt föld összességét. A vagyon fokmérője – a gyér lakosság mellett – nem a birtokba vett földterület nagysága, hanem az igénybevehető emberi munkaerő mennyisége volt - írta még Hóman Bálint, A magyar királyság háztartása és pénzügyigazgatása 1000–1322-ig című munkájában.

Itt érhető tetten a - történész szerint legalábbis -, hogy az első magyar király alatt a legvagyonosabb az volt, aki a legtöbb szolga és hódolt népség felett uralkodott. Ez a fejedelmi kortól hagyományozódó szokás könnyen illett a feudalizmus elvéhez, ahol a király volt a legnagyobb hűbéres. 

A nemzetségi birtokból kialakult magánuradalmakon kívül a királyi vagyonhoz tartoztak az egész ország területén elszórtan – magánurak népei közé ékelten – élő várnépek. Szent István a királyság alapításakor a keresztény királyok felségjogára támaszkodva, birtokába vette az egész ország lakatlan, uratlan földterületét és gazdátlan népét. A szlovén és bolgár eredetű s újonnan alapított földvárakat egy-egy vidék gazdasági, hadügyi és közigazgatási központjává tette. A várak környékén élő és a szabad magyar nemzetségek, valamint az adományos egyházi és világi urak magángazdaságaihoz nem tartozó hódolt népelemeket, a szabad magyarságnak a király védelme alá húzódó szegényebb elemeivel s a keletről és nyugatról folytonosan beszivárgó telepesekkel együtt a várak szolgálatára rendelte. Ilyenformán minden vár körül egy-egy uradalom, királyi vármegye keletkezett, melyek élén a várispánok álltak - fejtette ki Hóman, aki hozzáteszi, hogy ennek megfelelően meg volt határozva az egyes várnépcsoportok hovátartozása.

A királyi magánuradalmak és várbirtokok népe alkotta az ország lakosságának zömét. Az általuk művelt föld összterülete a XI. század elején messze meghaladta az összes többi birtokosok népei által művelt föld terjedelmét. A királyi birtok állagát a XI–XII. században legfeljebb néhány egyházi és világi úr részére – főleg az elkobzott birtoktestekből – kihasított adomány csökkentette. Evvel szemben a királyi magánuradalmak és várbirtokok népe s vele a művelt föld területe is folyton gyarapodott.

Viszont arról pontos adatok nem állnak rendelkezésre, hogy ez mekkora jövedelmet biztosított István királynak. Azonban a Magyar királyság fennmaradása mutatja, hogy a törvényileg szabályozott hierarchia, közigazgatás és adóztatás kiállta az idők próbáját, mert halálával, a következő uralkodói vitákkal együtt sem omlott össze az ország.