A NAPI Gazdaság cikke

A bérgarancia támogatásnak az a lényege, hogy a gazdasági krízishelyzetben lévő munkáltató a munkavállalók irányában fennálló bérfizetési kötelezettségét teljesíteni tudja. A felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezet kedvezőtlen pénzügyi, likviditási helyzetében tehát olyan átmeneti megoldást kíván a jogalkotó nyújtani, amely révén a munkavállalók a jogszabályban meghatározott mértékig hozzájuthatnak munkabér-követelésükhöz – a rendelkezések szociálpolitikai hatása nyilvánvaló.

A bérgarancia-alap működéséről, a támogatás igénylésének rendjéről a – többször módosított – 1994. évi LXVI. törvény (bat.) rendelkezik. A jogszabályt számos esetben módosították az elmúlt tizenegy év alatt, a legutóbbi módosítására a 2005. évi CV. törvénnyel került sor. A törvénymódosítás az elmúlt évek joggyakorlatában felvetődött problémák megoldásán kívül elsősorban az uniós irányelvek hatását „mutatja”, így például a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami szabályok közelítéséről szóló 80/987. EGK-irányelvét, amelyet módosított az 2002/74/EK-irányelv.

A Munka törvénykönyve (Mt.) szerint a munkabért – ha a munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása eltérően nem rendelkezik – a tárgyhónapot követő hónap tizedik napjáig kell kifizetni. A késedelem idejére a polgári jogi szabályokban meghatározott kamat jár. A bértartozás tehát akkor keletkezik, amikor a munkáltató a bérfizetési napon a munkavállaló számára az őt egyébként megillető bérét nem tudja megfizetni, mert erre nem állnak rendelkezésére források.

Vagyis, a bat.-ban meghatározott „munkavállalókkal szemben fennálló kiegyenlíthetetlen bértartozás” a bérfizetési napon ténylegesen lejárt követelés lehet. Részletesebben: bértartozás alatt a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetet mint munkáltatót terhelő minden munkabértartozás – ideérte a betegszabadság időtartamára járó térítést – és a munkaviszony megszűnésével összefüggésben járó, a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (cstv.) 57. § (3) bekezdése szerint elszámolható végkielégítés-tartozás. A munkabértartozás összegének meghatározásakor tehát figyelembe kell venni a munkabért, a munkabér terheit és a betegszabadság időtartamára járó térítést.

Munkabér alatt azon kifizetések értendők, amelyeket az Mt. VII. fejezete alapján fizet a munkáltató a munkavállalójának. A betegszabadság időtartamára járó térítés alatt az ezen a címen maximum tizenöt napra járó távolléti díjának nyolcvan százalékát lehet figyelembe venni. A munkaviszony megszűnésével összefüggő járandóság alatt a munkavégzés alóli felmentés idejére járó átlagkeresetet és a végkielégítés összegét kell érteni.

A felszámolás alatt álló munkáltató a munkavállalók munkaviszonyát általában a munkáltató működésével összefüggő okra hivatkozással, rendes felmondás útján szünteti meg. A rendes felmondás esetén a munkavállalót a felmondás idejére járó átlagkeresete és a végkielégítés illeti meg. Általában a felmondás teljes időtartamára szükséges mentesíteni a munkavállalót, hiszen a munkavégzésére a munkáltatónak többnyire nincs már szüksége. A támogatás megállapításakor azonban a végkielégítésnek csak a cstv. 57. §-ának (3) bekezdése által meghatározott mértéke vehető figyelembe, függetlenül attól hogy a munkavállalót a kollektív szerződés vagy a felek megállapodása alapján ennél magasabb összeg illeti meg.

Kiss Ferenc munkajogász

QP | Quality Placement