A gondoskodás intézményesedése együtt járt a történelem során azzal, hogy az emberek az önfenntartás mellett munkát is kezdtek végezni, pénzért. Az első ilyen csoportos szolidaritás 1224-ből származik, a bányászok alakítottak ki legkorábban ilyen szervezetet. Valójában tömegesen az ipari forradalommal együtt jelentek meg hasonló intézmények - a társadalmi béke megteremtése érdekében szükségszerűvé vált a kényszerszolidaritás kialakítása. Nem volt ebben semmi jótékonykodás - mondta Kincses Gyula, az ESKI volt elnöke az OTP-Portfolio Öngondoskodás konferenciáján. Sokkal inkább az éhséglázadások és egyéb zavargások megakadályozása volt a cél. A csoportokon belüli szolidaritás mellé a csoportok közötti is fontos elemet jelentett, a munkaadó is hozzájárult az alkalmazottak gondoskodásához. Lassan a gondoskodás tehát külső intézménnyé alakult - még később, a XX. századra pedig már nem csak az alkalmazottak számára elérhető rendszer volt, hanem általános. Ilyen az állami egészségügyi szolgálat, a nemzeti egészségügyi szolgálat, illetve a teljes körű biztosítási kötelezettség. Utóbbi működik Magyarországon - nem alanyi jogon jár az ellátás, ahhoz mindenképp kell valamilyen biztosítotti jogviszony.

Az ellátás egyre inkább drága lett. A középkorban elég volt a szentelt víz az orvosláshoz, ma már ennél kicsit sokrétűbb egy kezelés - mondta Kincses. Mára egyértelművé vált, hogy a demográfiai és technológiai okok matt át kell gondolni a korábbi modelleket. Az egyre drágább rendszereket ugyanis egyre több tag, egyre több befizetés árán lehet csak fenntartani, ám ez a gyakorlatban nem feszíthető a végtelenségig. Eljut a rendszer odáig, hogy az állam felelőssége nem csökken, de a rendszer deficitjéről már ismét az egyéneknek kell gondoskodnia.

Kapcsolódó

Emellett a prevenció értéke is egyre inkább felértékelődik. De milyen prevencióról is lehet beszélni? Ez nem csak az egyén saját tudásából, idejéből és pénzéből kialakított prevenció, kell lennie egy szervezett szintjének is. Kellenek például jól célzott szűrések, nem elég csak a búcsúkban felállítani a vérnyomásmérő sátrakat. Ennél differenciáltabb és nagyobb hatásfokú preventív intézkedésekre is szükség van.

Annak ellenére, hogy egyre fontosabb az öngondoskodás, ez még nem jelenti azt, hogy az egyént magára lehet hagyni. A korszerű öngondoskodáshoz az egyén erőfeszítésein túl - tudás, anyagi követelmény - a szervezeteknek is hozzá kell járulniuk, ez az asszisztált öngondoskodás Kincses szerint. Az állami és egyéni szintek közé szükséges volna köztes szinteket is beépíteni, hiszen az csak nagyon drágán oldható meg, s rosszabb hatásfokkal, hogy az állam maga gondoskodjon az egyén személyes szükségleteiről. Ilyen köztes szint lehet bármilyen közösség, akár az egyházi közösség is.

Ennek fényében a pénztárak szerepe a prevencióban sem elhanyagolható - főleg ha több akar lenni egy túlbonyolított folyószámla. A pénztáraknak hiteles információkat kellene adniuk az egészségügyi szolgáltatókról - hol milyen szolgáltatást lehet igénybe venni -, szükséges volna az egyént végigkísérni a folyamatokon, a beteg, az egyén ne legyen magára hagyva a rendszerben. De a legfontosabb Kincses szerint, hogy bízzunk a pénztárakban és csináljunk sok gyereket.