– Önt sok közgazdász bírálja az inflációval kapcsolatban vallott nézetei miatt. Hallottam olyan véleményt, hogy amit mond, az végtelenül káros, elavult ...
– Pár évvel ezelőtt könnyebben lehetett ilyen, tényekkel nem megalapozott megjegyzést tenni. Talán szét kellene nézni a világban. A jegybankok ugyanazon szakértelemmel többnyire ugyanazokat az eszközöket használják, mint korábban, az árstabilitás mégis mintha tartósan veszélybe került volna. Ez a kérdés talán még sem egyszerűen és egyoldalúan a jegybankok akaratán, tehetségén, antiinflációs elkötelezettségén múlik. Minimum figyelembe kellene venni a globalizáció közvetlen és közvetett inflációs és antiinflációs hatásait, és azt a tényt, hogy a monetáris politika mint olyan egyre kevésbé értelmezhető nemzeti határok között...

– Helyenként így elengedhető a gyeplő?
– Ez fel sem merülhet. Az árstabilitás feltétlenül jelentős érték. Az alapvető különbség abban van, hogy nekem nincsenek illúzióim arra vonatkozóan, hogy a monetáris politikának önmagában képes-e az infláció megfékezésére. Szigorú fiskális és jövedelem politika hiányában, kedvezőtlen világgazdasági inflációs környezetben, tartós árstabilitást csak átmenetileg és akkor is csupán értelmetlen áldozatok árán lehet elérni.

– Mivel magyarázza, hogy korábban mégis sikerült nálunk alaposan megfékezni a drágulást?
– Ez csupán illúzió volt. Olyan nincs, hogy egy gazdaság minden fontos mutatójában drámaian távolodik az egyensúlytól és eközben sikeresen dezinflál. A mi példánk is azt igazolja, hogy az infláció azonnal visszapattant 2001-es szintjére a kiigazítás megkezdése után. Persze elméletileg lehet olyan fiskális és jövedelem politikai kiigazítást végrehajtani, ami az infláció emelkedésében kevésbé tükröződik. Ennek azonban két feltétele lenne: a béreknek, jövedelmeknek lefelé is rugalmasnak kellene lenniük, rövidtávon pedig mindenképpen jelentős munkanélküliség növekedéssel kellene számolni. Az első feltétel nem igazán reális, a második egy lehetséges választás, de ezt becsületesen meg kellene vallani. Egyébként a költségvetés és a külső egyensúly hiány növelésével mesterségesen elért és átmeneti "sikerek" jelentős károkat okoztak azzal is, hogy az utca embere, a politikusok arra következtettek: nyugodtan lehet költekezni, minden mutatót drámaian rontani, tulajdonképpen elég egy jó monetáris politika, és így még az árstabilitás is házhoz jön. (Ami egyébként még önmaga is hozzájárult az egyensúly romlásához.)

– Nem valami hasonlónak lehetünk most tanúi, amikor a forint árfolyama még a köznapi embereket is meglepő módon erős?
– A jelenlegi kamatkülönbözet, a mérséklődő államháztartási- és külső egyensúly hiány mellett nem meglepő a forint árfolyam alakulása. A monetáris politika – ha egyáltalán – az árfolyam csatornán keresztül képes az inflációt és az inflációs várakozásokat mérsékelni a jelenlegi helyzetben. De súlyos tévedés azt gondolni, hogy az árfolyam szintjét tetszőlegesen megválasztva így bármilyen inflációs szint súlyos károk nélkül elérhető. Arról nem szólva, hogy persze ennek semmi köze nincs az inflációs célkitűzés rendszeréhez. A nagy szigorral a jegybank egy implicit árfolyam biztosítást nyújt a deviza árfolyam kockázatot nem fedező devizában eladósodó szereplőknek. Ezzel éppen saját szándékával szemben, nem hogy mérsékelné a belföldi keresletet, ösztönzi a korlátlan deviza hitel felvételt. Nem hűti, hanem fűti tehát az inflációt.

– A legutóbbi kamatemelés egyik indoka az volt: jelentős annak kockázata, hogy a bérnövekedés üteme a korábban feltételezettnél lassabban mérséklődik. Ehhez mit szól?
– A nominális bérek növekedési üteme minden általam ismert tény alapján elfogadható mértékű. Egyszerűen értetlenül állok a KSH erre vonatkozó adatai előtt. Az a benyomásom ezeknek nincs sok köze a valósághoz.

– Esetleg azt feltételezi, hogy manipulált adatokról van szó?
– Egyáltalán nem, technikailag nyilván minden rendben van. A mintavétellel, a módszertannal, az elemzés mélységével lehet probléma. Ismerek olyan céget ahol egészen egyszerűen az eddigi részvényopciót bér jellegű tételek váltották ki, ami 35 százalékkal emelte a bérszintet, miközben a valóságban semmi nem történt. Nem hallottam olyan magáncégről ahol 7-8 százaléknál nagyobb béremelést hajtottak volna végre. Ha kontrollpontokat keresünk, akkor sem a kiskereskedelmi forgalom, sem a fogyasztás, sem a pénzügyi megtakarítás nem támasztja alá a bérek két számjegyű emelkedését. Ugyanezt a béreket érintő hisztériát tavaly már egyszer eljátszottuk.

– Nem lehet esetleg ezt mégis a fehéredés számlájára írni?
– A jelenség mindesetre alapos, körültekintő elemzést igényelne.

– Mint oly sok más is nálunk. Legutóbb Szlovákia euró csatlakozása ért pofonként minket. Sokan kérdezgetik például, hogy sikerült eminensből a hátsó sorba csúsznunk?
– A szlovák csatlakozásnak személyesen nagyon örülök, hiszen a második legnagyobb szlovák bank, a VUB elnöke is vagyok. Szlovákia az elmúlt tíz évet jól hasznosította, jelentős eredményeket értek el a reál felzárkózásban. De természetesen Szlovákia számára sem volt ez a tíz év csupán diadalmenet, ráadásul az elkövetkező évek sem lesznek könnyűek. Az eurózóna szabályait nem a felzárkózó, az átlagnál lényegesen gyorsabban növekvő országok igényei szerint alakították. Bizonytalan, hogy rögzített árfolyam mellett tartható lesz-e az infláció, ami az ország versenyképessége szempontjából okozhat nehézséget. Az államháztartás hiánya ciklikusan kiigazítva és a potenciális növekedési ütemet is figyelembe véve nem tűnik megnyugtatónak. Persze jó volna, ha nekünk is az ő problémájukkal kellene küszködni. Magyarország tíz évvel ezelőtt valóban lényegesen jobb helyzetben volt, de az euró gyors bevezetésének hiányánál sokkal fájdalmasabb a 2001 és 2006 között eltékozolt hat év.

– A viszonylag magas infláció és a csekély növekedési ütem mellett mit lehetne tenni ahhoz, hogy visszamásszunk?
– Most fizetjük a 2001 eleje és 2006 közepe közötti tévelygés súlyos árát. A bajaink ellenére sem hiszem viszont, hogy világvége lenne Magyarországon. Tíz év átlagában a magyar növekedési ütem nem különbözik érdemben a Visegrádi négyekétől. Különösen a tavalyi, de az idei növekedési ütem is messze elmarad a régiótól és a lehetőségektől, de ezt érdemes mélyebben is megvizsgálni. A nem agrár magán szektor növekedése tavaly 4,7 százalék volt, ami nem olyan rossz. Ami leszállította a növekedési ütemet az alapvetően az államháztartási kiadások jelentős mérséklődése nyomán bekövetkező GDP csökkenés (de ez nyilvánvalóan elkerülhetetlen és sajnos kívánatos volt) és az agrár szektor termelésének külső tényezők miatt bekövetkező visszaesése. A költségvetési kiigazítás, ezen belül is a kiadási oldal megindult átalakítása – a létszámcsökkentés, a bérbefagyasztás, az intézmények bezárása, támogatások megvonása – rövid távon fékezi a növekedést. Az infláció felől közelítve sem olyan sötét a kép. Miközben csökkenő, de magas a jelenlegi hazai infláció, a régiónkban csupán két országban (Szlovákia, Lengyelország) alacsonyabb, de ott is emelkedő az infláció.

A foglalkoztatás szintjében, a magán beruházások alakulásában, a háztartások pénzügyi megtakarításában igen kedvezőtlen viszont a helyzet. Van még egy terület ahol legalábbis vegyes lehet a megítélés: az államháztartás újraelosztása noha csökkent, de kevésbé mint ahogy azt a konvergencia program előre jelezte és abszolút értékben is elviselhetetlenül magas. Ez a kiadási szint önmagában is akadálya az adórendszer átalakításának, de erőteljesen korlátozza a növekedési lehetőségeket.

Ez utóbbi kedvezőtlen jelenségek egyrészt a korábbi évek súlyosan hibás gazdaságpolitikájának közvetlen következménye, másrészt a közvetve ennek nyomán kialakuló - ha van válság egyáltalán - bizalmi válságnak a következménye. A bizalom hiánya, a negatív várakozások önbeteljesítővé válhatnak még akkor is ha folytatódik a költségvetés erőteljes konszolidációja, a külső egyensúly javulása és szerencsés esetben a növekedés is valahol 2,5 százalék körül lehet.

– A mostani jegybankelnök, Simor András 2,5 ezer milliárdos elvonást szorgalmaz, ami körülbelül el is érné, hogy az elvárt szintre csökkenjen az újraelosztási szint. Hogyan lehetne ilyen hallatlan érvágást elviselni?
– A jelenlegi 48-49 százalékos költségvetési kiadási szintet egyértelműen kívánatos lenne 40 százalék, vagy az alá szorítani. A kiadások GDP arányában történő mérséklése elválaszthatatlan a bevételi oldal (az adó és járulék rendszer) párhuzamos átalakításától. Már 3-4 százalékos növekedési ütem mellett is végrehajtható az évi legalább 2 százalékos kiadás csökkentés és ehhez igazodóan a bevételi struktúra átalakítása is. Ami azonban nagyon fontos: illúziók nélkül látni kell, hogy az adó és járulék szint csökkentése (ami a magyar gazdaság versenyképessége javításának alapfeltétele) nem mehet végbe a kiadások GDP arányos szintjének mérséklése nélkül. Az újraelosztás csökkentése legalább olyan fontos az infláció mérséklésében és az inflációs várakozások árstabilitás közeli lehorgonyzásában mint az államháztartás abszolút egyenlege. Egy ilyen több éves folyamat végigvitele komoly elkötelezettséget és támogatottságot igényel.

– A kisebbségi kormányzás a többség szerint óhatatlanul vagy előrehozott választásokhoz, vagy egy úgynevezett szakértői kormány felállásához vezet majd. Utóbbi esetben lehetséges miniszterelnök-jelöltként Simor András és az ön nevét is hallottam rebesgetni. Vannak miniszterelnöki ambíció?
– Napi politikai kérdésekkel és/vagy pályakorrekcióval nincs okom foglalkozni. Az Intesa Sanpaolo regionális vezetőjeként és a Közgáz egyetemi tanáraként igen jól érzem magam.