A Napi Gazdaság hétfői számának cikke

A nagy katasztrófák végszámlája eddig 100 milliárd forint körül mozgott. A 2001-es árvíz és az azt követő aszály ennyibe került az országnak.

Hasonló összegre lehet számítani az elmúlt hónap természeti katasztrófáit követően is, noha az eddigi biztosítói kárbejelentések csak 18 milliárdról szólnak, a közművek, az utak és a védekezés költségeivel együtt bizonyára az idén sem lesz alacsonyabb a kár.

A világ harminc országában működik már katasztrófabiztosítási rendszer, amelynek bevezetését hazai szakemberek is évek óta szorgalmazzák.

Asztalos László, a biztosításfelügyelet korábbi vezetője szerint nem mindegy, hogy a kockázatok viselése az adók, járulékok vagy illetékek "szétterítéséből" származik vagy ösztönző-kikényszerítő biztosítási konstrukciókból.

Az elmúlt két évtizedben már történtek kísérletek ez utóbbi bevezetésére, ám a politikai szándék nem volt kellően erős és hatékony katasztrófabiztosítási rendszer bevezetésére.

A világszerte működő 32 rendszer többsége "üzleti" modell, de több országban alkalmazzák az úgynevezett szociális rendszert is.

Ez utóbbiban az állam szerepe a meghatározó, de minden ingatlan tulajdonosának minimális mértékű biztosítási díjat kell fizetni - Asztalos szerint ez az összeg nálunk mindössze évi 2400 forint lenne -, amit az illető járandóságából automatikusan vonnának le.

Ennek ellentételezéseként minden ingatlanra lenne biztosítás, ám az ártérben levőkre maximum 5 millió forint.

A befizetésekből keletkező évi 7 milliárd forintot egészítené ki az állam 30 százalékos garanciával, amelynek lehívására azonban csak a viszontbiztosítások igénybevétele után kerülhetne sor.

Ezt a rendszert további önkéntes biztosítások egészítenék ki, ezek szolgálnának a nagyobb értékű ingatlanok kárának fedezésére.

A tisztán üzleti modell döntően önkéntes biztosításokra épül, de évi 12 ezer forintos díjért 15 milliós értékhatárig nyújtana fedezetet az ingatlanokat ért károkra.

Az állam itt is vállalhatna garanciát, mégpedig a másik modellel megegyező mértékben.

A két modell körül sürgősen kellene választani, hiszen a jelenlegi állapot az állam szinte korlátlan felelősségére - és persze az egyén korlátlan felelőtlenségére - épít. A természeti károk bekövetkeztekor ugyanis mindenki az államtól vár segítséget, kárainak megtérítését, házainak újjáépítését.

Aligha véletlen, hogy az Asztalos által említett megoldások egyvelegeként kezelhető Wesselényi Miklós Ár- és Belvízvédelmi Alap az évek során nem tudott áttörést elérni, szerződéseinek száma elenyésző, hiába tudna hétezer forintos éves díjért védelmet biztosítani olyan családoknak is, amelyek olyan területen rendelkeznek ingatlannal, amely például kizárt a biztosítási szerződésekből. A potenciális szerződők egyszerűen nem szerződnek az alappal.

Asztalos szerint a legsúlyosabb gondot a szociális egyenlőtlenségek jelentik. Az ártereken ugyanis sok olyan ember él, akinek még az évi 2400-7000 forintos biztosítási díj megfizetése is gond, míg másoknak az évi 12 ezer forintos díj megfizetése sem jelent tételt.