- Milyen családból származik? - Budapesten születtem 1952-ben. Édesanyám ma is él, nyolcvanhárom éves, ápolónő. Édesapám két éve halt meg, nyomdász volt. A nővérem a Szikra Lapnyomda Rt. vezérigazgatója, férje a Typonova nyomda tulajdonosa és vezetője. - Ön sosem akart nyomdász lenni? - Nem, de pályaválasztásom egy félreértésen alapul. Gyerekkoromban folyton autópálya-csomópontokat rajzoltam, és a szüleim azt gondolták, hogy mérnök akarok lenni, ezért érettségi után Moszkvába jelentkeztem a műszaki egyetemre. A villamosmérnöki kar irányítástechnika szakán végeztem. Már az első év után tudtam, hogy nem ez az igazi, és utólag azt gondolom, hogy a gyerekkori rajzaimmal csak egy bonyolult szervezési feladatot akartam megoldani. - A moszkvai egyetem a család baloldali érzelmeire utal? - Szüleim mindig arra neveltek, hogy legyek érzékeny a szociális problémákra, toleráljak más embereket, segítsek a rászorulóknak, és örüljek mások sikereinek is. Remélem hatott rám szüleim példája. Ha ezt baloldalinak mondják, vállalom. De ha a moszkvai tanulás baloldaliságot jelent, akkor az oxfordi iskola vagy az amerikai Ph. D. mit jelent? Mert én valamennyire büszke vagyok. - Pályafutásából látszik, hogy a közgazdasági érdeklődését nem sikerült elfojtani. - Igen, miután hazajöttem Moszkvából, részt vettem a kétéves mérnökközgazdász-képzésben, és a kisdoktori címet már közgazdaságtanból szereztem meg. Később egy amerikai egyetemen szereztem a Ph. D. fokozatot, úgy, hogy a konzultációk Magyarországon voltak, és itt kellett letenni a vizsgákat is. A disszertációmat, amely Amerikában könyv formájában is megjelent, a magyar privatizáció értékeléséről írtam. - Dolgozott valaha mérnökként? - 1976-ban a Vízügyi Tervező Vállalatnál kezdtem dolgozni mint villamosmérnök. Tíz évet töltöttem ott. Azután két évig az Országos Anyag- és Árhivatalban dolgoztam árellenőrként. Ez sem volt az én világom, de lehetővé tette, hogy tanuljak és megírjam a doktori disszertációmat. Ezután pályázat útján a Fővárosi Mélyépítési Tervezési Vállalathoz kerültem gazdasági igazgatónak. 1989-ben alapítottam meg a Dunaholding Rt.-t, amely elsősorban privatizációs tanácsadással foglalkozott. Itt elnök-vezérigazgató voltam, 1995-ben jöttem az IBS-be. - Kevesen látták olyan közelről a privatizációt, mint Ön. Mi a véleménye róla? Mondana valamit a tapasztalatairól? - A magyar lakosság minden baj - szegénység, munkanélküliség - forrásának a privatizációt tartotta. Egyetlen kormány sem volt képes arra, hogy jól kommunikáljon az állampolgárral arról, hogy a bajok forrása az elmúlt gazdasági-társadalmi rendszer volt, és ezen csak a privatizációval lehetett változtatni. Tehát ez egy eszköz, amely a gazdasági hatékonyság növeléséhez köthető. Tudom, hogy az a munka, amelyet ezen a téren végeztem, társadalmilag szükséges és nagyon eredményes volt. - A Dunaholding több száz embert foglalkoztató, jelentős cég volt. Nem érezte presztízsveszteségnek azt, hogy a Dunaholding után most iskolaigazgató? - Nem. Egyrészt még ma is a Dunaholding első embere vagyok, másrészt úgy érzem, most nagyobb hatalom van a kezemben, mint amikor a Dunaholdingnál voltam, ha a hatalmat úgy definiáljuk, mint befolyást az ember életét meghatározó dolgokra. Azokat az embereket tudom itt formálni, akik a jövő gazdaságát fogják meghatározni. Ez persze felelősség is. - Soha nem bánta meg ezt a döntését? - Soha. A privatizációs tanácsadás már lefutott, de amíg ment, addig is nagyon sok stresszel járó, hektikus dolog volt. Itt fiatal, mosolygós arcokat látok, ha kimegyek a folyosóra, és ez nekem nagyon sokat jelent. Az IBS különben sem volt ismeretlen a számomra, hiszen a Dunaholding alapította 1991-ben. - A mostani munkája kevesebb stresszel jár? - Tulajdonképpen nem. Egy magániskola működtetése nem egyszerű dolog ma Magyarországon; tapasztalataim szerint a közigazgatás szíve szerint megfojtaná a magán-felsőoktatást. Az IBS egyetlen fillér támogatást sem kap, néhány más magániskola még számolhat a fejkvótával, de lehet, hogy már nem sokáig. A törvények pedig úgy születnek, mint ha csakis állami oktatás létezne. Rengeteg elképzelésünk van, újszerűek is, de ezeknek nagyon ellenáll a közigazgatás. - Melyek ezek az elképzelések? - Szerintem például elsősorban nem a lexikális tudásra van szükség, hanem arra, hogy a diákjaink el tudjanak igazodni a világban, ehhez pedig érteniük kell az informatikához, a kommunikációhoz és képesnek kell lenniük arra, hogy állandóan tanuljanak. Fejleszteni kell a diákok pénzügyi intelligenciáját is. A stressz egyébként nemcsak a jelenlegi munkámból fakad, hanem abból is, hogy az utóbbi években elég zaklatott volt az életem. Említhetem a privatizációs csatározásokat a Dunaholdingnál, de azt is, hogy megváltoztak a családi körülményeim. - Elvált? Vagy másik lakásba költözött? - Új családba kerültem. Az első feleségemet még az egyetem alatt vettem el, két felnőtt gyerekem van abból a házasságból, mindketten az IBS-ben tanulnak. A mostani családomból született egy kislány, Anna, aki most hároméves. Jó viszonyban vagyunk az első feleségemmel is. Ami a lakást illeti, egy emberléptékű családi házban lakunk a Hármashatár-hegyen. A családhoz tartozik egy leonbergi kutya; már gyerekkoromban is szerettem a nagy játékokat. - Van még valami, amire vágyik? - Tulajdonképpen az a gondom, hogy negyvenöt éves koromra elértem mindent, amit lehet. Anyagi gondjaim nincsenek, szeretem a munkámat, elismertek - tavaly díszdoktori címet kaptam az oxfordi egyetemtől, amire nagyon büszke vagyok; de negyvenöt évesen nem lehet nyugdíjba menni. Amikor a kislányom, Anna megszületett, úgy gondoltam, van programom a következő húsz évre, nagyon fontosnak is tartom, hogy annyit foglalkozzam vele, amennyit csak tudok, de persze nem csak tőlem függ, milyen élete lesz. VÁMOS ÉVA **** KERETBEN **** A jövő közgazdásza A brit Alfred Marshall nevéhez fűződik a közgazdaságtan egyik legfontosabb elmélete, a határhaszon-elmélet. Bár nem ő találta ki, ő alkalmazta a legvilágosabban és legátfogóbban a határelemzést, és ő alapozta meg a napjaink mikroökonómiáját; a tankönyvek ma is nagyrészt az ő gondolatain alapulnak. A századfordulón ő volt Anglia legismertebb közgazdásza, legnagyobb tanítványa, John M. Keynes a "következő száz év legnagyobb közgazdászának" nevezte, ennek ellenére az utána következő nemzedékek csaknem elfeledték. Alfred Marshall 1842-ben született Londonban. Bermondsey-ben nőtt fel, Londonnak abban a városrészében, ahol a legtöbb cserzőműhely volt, és közelről láthatta a munkanélküliséget és a szegénységet. Mindez olyan erős hatást gyakorolt rá, hogy egész életében azon igyekezett, hogy javítson az emberiség helyzetén. Úgy vélte, a közgazdaságtan legfontosabb feladata, hogy mindenki számára anyagi jólétet teremtsen. Ő maga egyébként nem nélkülözött: apja pénztárnok volt a Bank of Englandnél, ami a családnak szerény, de biztos megélhetést nyújtott. Más volt a baj: William Marshall szigorú evangélikus hitben nevelkedett vakbuzgó zsarnok volt. A fiát papnak szánta. Alfred nem pazarolhatta az idejét sakkra vagy matematikára, amiért pedig rajongott. A gyenge memóriájú gyereknek sokszor éjjel tizenegyig kellett görög, héber és latin szövegeket bifláznia. Tizenkilenc éves korában megszökött otthonról; egyik Ausztráliában élő nagybátyjától kapott kölcsön pénzt, és így 1861-ben be tudott íratkozni a cambridge-i egyetem St. John's College-ának matematika szakára. Négy év múlva kitüntetéssel diplomázott. Bekerült a Grote Clubba, és bevezették a közgazdász és filozófus Henry Sidgwick szalonjába, ahol a korszellemnek megfelelően elsősorban közgazdasági problémákról vitatkoztak és a "szociális kérdés" megoldását keresték. Az eredetileg molekuláris fizikusnak készülő matematikus így - hosszú németországi tanulmányút után - 1868-ban Cambridge-ben a moráltudományok docense lett. Elsősorban politikai gazdaságtant tanított. Kilencévi tanítás után Marshall feleségül vette egykori tanítványát, Mary Paley-t, és ezzel elveszítette állását, mert Cambridge-ben - ahogy Oxfordban is - a tanárok számára kötelező volt a nőtlenség. A házaspár egy időre Bristolba költözött, ahol Marshall a University College igazgatója lett. 1883-ban újra meghívták Cambridge-be, ahol megkapta a politikai gazdaságtan tanszéket. Bár sok elképzelése már az 1870-es évek elején megszületett, fő műve, A közgazdaságtan elvei csak 1890-ben jelent meg, annyira későn, hogy a kritikusok kétségbe vonták tételeinek eredetiségét. A legtöbb állítása ugyanis már elhangzott előadásain, és hallgatói egész Európában terjesztették őket. Szerencsére a könyv sokáig megőrizte frissességét; évről évre több példányban fogyott, a csúcsot 1920-ban érte el. Marshall életében nyolcszor jelent meg. Marshall szerint a fogyasztó akkor dönt egy termék megvásárlása mellett, ha a határhaszon nagyobb, mint a határköltség. Felrajzolta a kereslet-kínálati görbét és megalkotta a kereslet törvényét. E szerint minél nagyobb az eladandó mennyiség, annál alacsonyabbnak kell lennie az árnak: a keresett mennyiség növekszik az árak esésével, és csökken az árak emelkedésével. Vizsgálta a kínálati oldalt is, és kimutatta, hogy folyamatos egyensúlyozásra van szükség többek között a tőke és a munka, a föld, az új és használt gépek, a képzett és a szakképzetlen munkaerő között. Bevezette a rövid és hosszú táv, a belső és külső gazdaságosság és a rugalmasság fogalmát. A hosszú távval kapcsolatban mondta Keynes: "Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk." Marshall eredeti módszert talált ki, amelyet a közgazdaságtanban a mai napig alkalmaznak. Amíg az egyik tényezőt figyelte, a többit egy "karámba" terelte, amelyet ceteris paribusnak nevezett. Ez azt jelenti, hogy "nem tagadjuk más tendenciák létét, de zavaró hatásukat egy időre figyelmen kívül hagyjuk. Minél jobban leszűkítünk egy témát, annál behatóbban vizsgálhatjuk." Marshall 1908-ban ment nyugdíjba. Távozása előtt öt évvel sikerült elérnie, hogy a közgazdaságtan önálló tanszakká váljon Cambridge-ben. Azt tervezte, hogy nyugdíjasként megírja az Alapelvek második kötetét. Az amúgy is gyenge alkatú professzor azonban már nem nagyon tudott koncentrálni, és 1924-ben meghalt. Addig sem tétlenkedett azonban, és könyvei, szakvéleményei, állásfoglalásai, jegyzetei alig áttekinthető anyagtömeget kínálnak. "Mindegy, mit kutatsz - mondják egyes közgazdászok -, voltaképpen már minden megtalálható Marshallnál." . Tudománypolitika Csürös Zoltán, a szerves kémia professzora mondta hallgatóinak a negyvenes évek elején: "Ma már, hála az égnek, a tudósokat nem főzik olajban. Annak a világnak vége. Ma adnak nekik egy intézetet, ahol sem elég helyük, sem elég idejük nincs, nem is beszélve arról, hogy elegendő pénzük sincs - ott aztán majd csak leszoknak a tudományról..." V. É.