Bár a múlt heti informális EU-csúcs eredetileg az európai szociális modellről, illetve annak sürgető reformjáról szólt volna, valójában erről esett a legkevesebb szó – mind többen látják be ugyanis, hogy e modell vegytisztán nem is létezik. Talán ezért is tudták le hamar a vitát azzal, hogy megállapodtak egy új alapról, amely a globalizáció áldozatául esett munkahelyek pótlására szolgál, illetve a munkájukat elvesztők átképzését finanszírozza. Az új tagállamok és a nettó befizetők egy része ezt is kritikusan fogadta, végül a Brüsszel által javasolt egymilliárd eurónak csak a felét hagyták jóvá az alap megnyitására. A nagy ellátási rendszerekre nemhogy közösségi politika nincs, de még szó sincs harmonizálásukról; a magas színvonalú dán vagy svéd szociálpolitikát csupán értékazonosság fűzi például a némethez, a franciához vagy az osztrákhoz, az eszközök eltérnek. Az uniós dilemma egyre inkább az: miként reformálható meg a szociálpolitikai eszköztár az értékek feláldozása nélkül. London szerint ez fából vaskarika, és a magánnyugdíjpénztárakban, illetve a rugalmas – a munkavállalónak egyre kevesebb védettséget nyújtó – munkaerőpiacban látja a kiutat. Párizsnak, Berlinnek vagy Rómának azonban az erős szakszervezetekkel kell egyeztetni, amelyek pontosan tudják: a szociális modell reformja euféemizmus, voltaképpen áldozatokat kell hozni, amire egyre kevésbé hajlandóak. Tűzoltás a munkaerőpiacon Konzisztens rendszerré összeálló munkaerő-piaci reformot nemigen mertek eddig sehol se bevezetni, már csak választási okokból sem. Németországban a távozó szociáldemokrata kormány idén csökkentette a tartósan munkanélkülieknek járó juttatásokat, és közéjük sorolták a szociális juttatásból élőket is, hogy visszairányítsák őket a munkaerőpiacra. Mindennek folytán októberben 11,6 százalékos volt a munkanélküliség. Franciaországban, ahol 9,6 százalék az állástalanok aránya, a kormány hat hónapról két évre növelte a munkaadók által megszabható, könnyebb felmondást megengedő próbaidőt. A jövő évi költségvetésben ugyanakkor szerepel egy olyan adókedvezmény, amelyet azok kaphatnak, akik több mint egy éve állástalanok és hajlandóak messzebbre költözni egy új munkahely kedvéért. Olaszországban a 2003-ban bevezetett reform főleg az ideiglenesen alkalmazottak felvételét könnyítette meg, a teljes munkaidős foglalkoztatottak felvételének és elbocsátásának merev szabályain továbbra is őrködnek a szakszervezetek. Az új tagoknál másutt vannak a hangsúlyok: Csehországban például a parlament most tárgyalja az új munkatörvénykönyv tervezetét, amely egyfelől egyszerűsíti az eddigi szabályokat, másfelől viszont felhatalmazza a szakszervezeteket, hogy munkavédelmi megfontolásokból munkabeszüntetést rendeljenek el egy adott üzemben. Szlovákiában viszont 2003-ban keményítettek a munkanélküli-járandóságok rendszerén, egyszersmind könnyebbé tették a vállalatoknak az elbocsátásokat. Európa egyre később megy nyugdíjba A finanszírozhatatlanná váló nyugdíjrendszerek reformjában mindenhol versenyt futnak az idővel: Németországban két éve adókedvezményekkel próbálják a lakosságot a magánnyugdíjpénztárak felé terelni – az viszont nem valószínű, hogy a Merkel-kabinet magáévá teszi a nyugdíjkorhatár 60-ról 64–67 évre való felemelésének programját, amelyet még Schröder hirdetett meg. Franciaországban 2003-ban fogadták el azt a törvényt, amely 2008-ra a köz- és a versenyszféra dolgozóitól egyaránt 40 év (2012 után 42 év) szolgálati viszonyt követel meg a teljes nyugdíjhoz; az állami alkalmazottaknak korábban elég volt 37,5 év munkaviszonyt elérni. Csehországban szintén fokozatosan emelik a nyugdíjkorhatárt, amely az 1953 óta született férfiak és az 1956 óta született nők esetében egyaránt 63 év. Az egypilléres nyugdíjrendszer reformjára elemzők szerint rég megérett a helyzet – Lengyelországban ezt már 1999-ben végrehajtották, de az átállás terhei azóta is komoly költségvetési feszültséget jelentenek. Szlovákiában idén januártól vált hárompilléressé a nyugdíjrendszer: alig 10 hónap leforgása alatt mintegy 1,2 millió ügyfélt regisztrált a 8 magánnyugdíjpénztár.