Krugman a The New York Times-ban megjelent cikke hosszasan taglalja, miért van hatalmas esélye a világgazdaság újbóli lassulásának és a depresszió kialakulásának a világgazdaságban. Az elmúlt 200 évben az amerikai gazdaságnak két olyan időszaka volt, amelyet a köznyelv depressziónak nevez. Az első az 1873-as pénzügyi pánikot követő deflációs és instabil időszak, a "Hosszú Depresszió", a második az 1929-31-es Nagy Gazdasági Válság.

Sem egyik, sem másik nem szólt a gazdaság folyamatos, egyenes vonalú leépüléséről, mindkét érában voltak időszakok, amikor a gazdaság növekedni tudott - hívja fel a figyelmet Krugman. Az átmeneti fellángolások azonban nem tudtak olyan növekedést hozni, amelyek képesek lettek volna az előző lejtmenet okozta károkat helyreállítani, s hamarosan újjab összeomlás követte őket.

Ezek alapján attól fél - írja a szakértő - hogy jelenleg épp egy harmadik depresszió kialakulásának vagyunk szemtanúi, amely lezajlásában inkább az 1871-es pánikot követő időszakra fog emlékeztetni, semmint a Nagy Gazdasági válságra, s hatása is inkább ahhoz lesz mérhető, a károk azonban, amelyet a világgazdaságban, a munkaerőpiacon okoz, így is hatalmasak lehetnek.

Ezt a harmadik depressziót várhatóan a kormányzati gazdaságpolitikák kudarca fogja kiváltani. A kormányzatok világszerte azzal vannak elfoglalva - ahogy erre az elég lehangolóra sikeredett hétvégi G20 találkozó is rámutatott - hogyan tudnák kezelni az inflációs veszélyt, holott az sehol sincs. Épp ellenkezőleg, az igazi fenyegetés a defláció. Egyszerre mindenki az övek szorosabbra húzását érzi szükségesnek, amikor az igazi probléma nem a költekezés, hanem annak nem megfelelő módja volt.



Pedig 2008-ban és 2009-ben úgy tűnt, a világ vezetői mintha tanultak volna a múlt hibáiból. Ellentétben elődeikkel, akik a visszaeséseket kamatemelésekkel súlyosbították, a Fed és az Európai Központi Bank (ECB) vezetői hatalmas kamatcsökkentésekkel és egyéb eszközökkel siettek a megroggyant hitelpiacok megsegítésére. Korábban a világ kormányai a költségvetési egyensúlyt és a megszorításokat helyezték előtérbe a gazdasági visszaesések idején, most költeni kezdtek, s engedték elszaladni a költségvetési hiányokat. S a megfelelő gazdaságpolitika meghozta a gyümölcsét, a világ elkerülte a teljes összeomlást, a recesszió, amely a pénzügyi krízist követte, tavaly nyáron véget ért.

A jövő történészei azonban valószínűleg elmondják majd nekünk, hogy a harmadik depresszió ezzel nem ért véget, csakúgy, mint ahogy az 1933-as gazdasági növekedés sem jelentette a Nagy Gazdasági Válság okozta depresszió végét. A munkanélküliségi ráta olyan magas szinten ragadt, amelyet nemrég még katasztrofálisnak neveztünk volna, s semmi jelét nem adja annak, hogy gyorsan csökkenésnek indulna. Eközben az Egyesült Államok és Európa gazdasága is jó úton halad afelé, hogy japán stílusú deflációs csapdába kerüljön - véli a szakértő.

A kiábrándító helyzetben az emberek joggal remélhették volna, hogy vezetőik felismerik, nem tettek még eleget a gazdaság talpra állításáért. De nem, az elmúlt pár hónapban a szűk látókörű költségvetési ortodoxia kerekedett felül. Ha csak a megnyilatkozásokból indulunk ki, a helyzet még súlyosabb Európában, ahol a döntéshozók mintha Herbert Hoover összegyűjtött beszédeiből merítenének, aki szerint az adóemelések és a kiadások visszafogása jót tesz a gazdaságnak az üzleti szereplők bizalmának növelésén keresztül - írja Krugman.

Gyakorlati szempontból azonban az Egyesült Államokban sem jobb a helyzet. A Fed-en ugyan látszik, hogy aggódik a deflációs veszély miatt, de nem tesz ellene semmit. Az Obama-adminisztráció ugyan érti a kockázatát a fiskális öszönzők túl korai visszafogásának, azonban a republikánusok és a konzervatívabb demokraták miatt a kongresszus nem enged újabb segítségnyújtást a szövetségi államok kormányzatainak, tehát a megszorítások így is megérkeznek a kiadáscsökkentéssel szövetségi állami és helyi önkormányzati szinten.

Mi az oka ennek a rossz irányba indult változásnak?-teszi fel a kérdést Krugman. A keményvonalasok általában Görögországot és más, nehéz helyzetbe került európai államokat hoznak fel példaként arra, miért nem támogatják a további ösztönzőket. 

Ebben igazuk lehet, a kötvénybefektetők láthatóan elfordultak az olyan országoktól, amelyek fenntarthatatlan költségvetési pályával rendelkeznek. De nincs bizonyíték arra, hogy a rövid távú fiskális megszorításokkal a gazdasági visszaesés közepén visszatérne a befektetői bizalom. Épp ellenkezőleg: Görögország hiába lépteti életbe az újabb és újabb megszorításokat, kötvényeik árfolyama esik, Írország hiába kezdett hatalmas kiadás-lefaragásba, az ország  megítélése csődkockázat szempontjából rosszabb lett, mint Spanyolországé, amely eddig sikeresebben állt ellen a keményvonalasok támadásainak.

Úgy tűnik, a pénzügyi piacok megértik azt, amit a döntéshozók nem. Azt, hogy a felelős hosszútávú fiskális politika fontos, viszont a kiadások visszafogása egy depressziós környezetben csak elmélyíti a problémát és növeli a deflációs nyomást.

"Nem hiszem, hogy ezek az intézkedések valóban Görögországról szólnának, vagy pedig a munkaerőpiac és az államháztartási hiányok helyzetének optimalizálásáról. Inkább egyszerűen az ortodoxia győzelméről, amelynek kevés kapcsolata van a realitással, s csak arra törekszik, hogy a nehéz időkben szenvedést okozzon más embereknek, ezzel mutatva hatalmát felettük" - vélekedik Krugman.


S ki fizeti meg ennek az ortodox nézetnek a győzelmét? A munkanélküliek tízmilliói, akik közel sokan évekig nem találnak majd munkát, esetleg többé sohasem térnek majd vissza a munkaerő piacra - vonja le a következtetést a neves közgazdász.