A pénzügyi válság globálissá válásától jó időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a döntéshozók belássák: összehangolt lépések nékül nincs megoldás a helyzetre, azóta viszont szinte egymást érik a csúcstalálkozók. Ezeket azonban rengeteg kritika érte az elmúlt években − különösen ami az európai tanácskozásokat illeti −, mondván, a döntések az utolsó pillanatban születnek, sokszor azok is félmegoldások, és általában időnyerésre játszanak a politikusok, ami csak a válság elején mutatkozott eredményesnek. A 2008. szeptemberi Lehman-csőd után két hónappal találkozott először a vezető országok, azaz a G20-ak csoportja, de fordulópontot csak a 2009. áprilisi londoni csúcs hozott, ahol a résztvevők vállalták, hogy megfékezik a recessziót és megakadályozzák a mostanihoz hasonló válságok kialakulását. Ígéretet tettek a növekedés és a foglalkoztatottság visszaállítására, a globális pénzügyi intézmények megerősítésére, a kereskedelem és a beruházások támogatására és a protekcionizmus visszaszorítására.

A találkozót követő piaci megnyugvás mindenkit elkényelmesített, hiszen a nagy ívű ígéretek és a piacokat pénzzel elárasztó jegybanki lépések nyomán látványos javulás következett be. A 2009. szeptemberi pittsburgh-i G20-as csúcson már elégnek tűnt abban megállapodni, hogy a legnagyobb feltörekvő gazdaságokat erősebb befolyáshoz juttatják a Nemzetközi Valutaalapban (IMF) és szigorítják a pénzügyi szektor szabályozását. Ebben az évben döntött az Ecofin három új, a banki, a biztosítási és az értékpapír-piaci szektor felügyeletét ellátó hatóság felállításáról is.

A viszonylagos nyugalom 2011 nyaráig, az USA váratlan leminősítéséig tartott. Addigra olyan események erodálták a piaci bizalmat, mint Görögország, Írország és Portugália kimentése vagy a banki stressztesztek körüli huzavonák. Mindezzel szemben csak olyan előrelépéseket tudtak felmutatni a döntéshozók, mint az Európa pénzügyi stabilitásának megőrzését szolgáló, 500 milliárd eurós keretösszegű Európai Pénzügyi Stabilitási Mechanizmus (EFSF) és az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszköz (ESM) létrehozása, amelyek tőkeerejét az IMF 250 milliárd eurós hozzájárulásával összesen 750 milliárd euróra növeltek.

Az európai találkozók résztvevői rendre megerősítették elkötelezettségüket az együttműködés és a pénzügyi stabilitás megőrzése mellett, megegyeztek a fiskális unió szorosabbra fűzéséről is, ám a helyzet csak nem akart javulni, és a piacok is egyre türelmetlenebbé váltak. A 2011-es évet a válságcsúcsok éveként emlegették a médiában, amikor az európai politikusok már mindinkább az euró megmentésére koncentráltak, ám a 15 uniós tanácskozás egyikén sem született világos terv. Az EFSF-et sikerült feltőkésíteni, de az ESM felállítása és elindulása 2012-re csúszott − jelen állás szerint erre mindenképp várni kell szeptember 12-ig, a német alkotmánybíróság döntéséig.

Idén már túl vagyunk egy G20-as csúcson és néhány uniós találkozón, amelyek középpontjába − a fokozódó társadalmi feszültségek és a romló gazdasági helyzet miatt − egyre inkább a globális gazdasági növekedés lassulása, illetve a megszorítások helyett a gazdaságösztönzés és munkahelyek teremtése került. Nagy áttörés még mindig nem történt, a piacok türelmét viszont egyre rövidebb időre tudják "megvásárolni" a döntéshozók. A piaci szereplők mellett már az IMF és az ECB felől is egyre hangosabb bírálatok érkeznek a tehetetlenkedő − Németországban és Olaszországban választásokra készülő − politikusok címére. Soros György júniusban a német indíttatású, megszorításokra összpontosító válságkezelést kritizálva úgy vélekedett, hogy az európai döntéshozóknak három hónapjuk maradt az euró megmentésére. Ebből már másfél letelt.