A magyar aukciós piac fokmérőjét sokáig a festményárverések jelentették, de a Nagyházi Galéria decemberi aukciója is jelzi, hogy ideje erről leszokni. A csaknem egyhetes sorozatban a festménynapok sikerültek a legkevésbé. Nem akadt licitáló Szinyei Merse 34 millió forinton kezdő Sárguló Lombokjára és otthagyták Rippl-Rónai, Gulácsy, Moholy-Nagy, Márffy Ödön, Koszta József többmilliós képeit is. A szlovákiai modern magyar művészet fontos alakjának, Szabó Gyulának a műveit viszont elvitték, amiben az ottani gyűjtők keze is benne lehet. Az 1934-es Csendélet maszkkal 3,6 millióért, a háború utáni Kék akvárium 3,8 millióért kelt el.
A régi mestereknél nagyon hiányoztak a külföldi gyűjtők − kereskedők szerint ez nem csak a magyar piacon van így, az olaszoknál például a megszorító csomag nyomán drasztikusan, esetenként 10 százalékra is csökkent a forgalom. Ami elkelt az antik képek közül, az is többnyire a kikiáltási ár környékén, a budapesti mester szárnyasoltárrészlete alapárán, 6,5 millióért talált gazdára. Domenico Tintoretto eddig ismeretlen Bűnbánó Magdolnájára nem érkezett licit.
Szárnyaltak viszont a műtárgyak és ezen belül az ezüstök. 2008 óta érezhetően keresi a közönség a befektetési jellegű tárgyakat − akár a festményeknél is. Eddig az volt az alapvető megállapítás, hogy a főművekre még mindig van kereslet, de most már az is látszik, hogy azok a dolgok az igazán nyerőek, amelyeket nemcsak a magyar piacon lehet könnyen pénzzé tenni.
A keleti tárgyakért a kínaiak küzdöttek, nemcsak telefonon, a teremben is, ők generálták az olyan liciteket, amikor például a 30 ezer forinton induló IX. századi Buddha-szobrocska 150 ezerig jutott, egy tubákos flakon 90 ezer helyett 390 ezerért kelt el. Igazi szenzációt okozott egy festett aranyozott kantoni tálka: 320 ezer forint helyett 3,8 millióért talált gazdára. (A kínaiak amúgy már nemcsak a saját kultúrájukat veszik: ha megtetszik nekik egy európai darab, arra is licitálnak, akár az olcsóbb festményekre is.)
A XVII. századi velencei ónmázas edények másfél milliós induló árukon mentek, és szépen volt kereslet az üvegekre is: egy XIX. századi cseh díszpohár induló ára háromszorosáig, 180 ezer forintig jutott, egy Kothgasser pohárért 850 ezer forint helyett 1,8 milliót adtak. Egy kicsike, XVIII. századi meisseni dísztányér 30 ezres kezdésről ért 130 ezerig, egy német dísztál pedig 90 ezres indítás után félmillióért cserélt gazdát. Elkeltek a díszmagyarok is: Zepetneki Tőtössy Béláé 750 ezerről indulva 1,8 millióért, a "névtelen" pedig másfélért. A jellemzően néhány tízezer forintos árakon kezdő orosz dísztojásokért nagy csatákat vívtak a licitálók, a legdrágább végül 420 ezer forint lett.

A XV−XVI. századi pannóniai ezüstpoharat a ház 380 ezer forintról indította, mert némi díszítés már elveszett róla az idők során − végül 4 millióig meg sem állt. Egy észak-európai antik ezüsttál árát 95 ezerről 900 ezerig tornázták fel, igazolva, hogy az ezüstökért, főleg ha ritkaságok, manapság minden pénzt megadnak. Az ékszerek iránt mérsékeltebb volt az érdeklődés,  jellemzően a nagy értékű darabokat keresték.

napi