A környezetfizika számára a hang olyan mechanikus rezgés (hullám), amely rugalmas közegben terjedve az ember hallószerveibe jut, és az agyban hangérzetet kelt. A mechanikus rezgés az jelenti, hogy egy adott közeg (többnyire levegő, de lehet víz vagy szén-dioxid is) részecskéi végeznek mozgást. Másképp szólva, az anyag sűrűsége változik helyről helyre és időről időre. A levegő sűrűségváltozása egyben nyomásának változását is jelenti, és ez kelti dobhártyánkhoz érve a hallóidegek közvetítésével agyunkban a hangérzetet. A hangérzetnél az egyéni variabilitás azonban nagyon nagy. Így a hanggal kapcsolatos jelenségek különböző emberek számára más és más érzetet jelenthetnek. Az egész problémával kapcsolatban kiugróan nagy a bizonytalanság: az előrelépéshez a hangnak, a zaj erősségének objektív vizsgálatára, azaz mérésére van szükség. A hang erőssége a közeg nyomásingadozásától, a nyomáshullámok amplitúdójától függ. Ez utóbbit nevezzük hangnyomás-amplitúdónak. A hang intenzitása a nyomásának négyzetével arányos. Az emberi füllel érzékelhető legkisebb hangnyomás a hallásküszöb. A hallható hangok felső határa körülbelül az a hangnyomás, amely már fájdalmat okoz, ez a fájdalomküszöb. A két küszöbérték közötti hangerősség-tartomány 12 nagyságrendnyi, azaz a leghalkabb, még éppen hallható hangnál a leghangosabb, még éppen elviselhető hang 10 billiószor erősebb. Azért is hasznos a hangerősség vizsgálata során a nagyságrendeket figyelni, mert - a biológusok szerint - az inger és az érzet, azaz a hang fizikai erőssége és a keltett érzet nagysága közötti kapcsolat exponenciális. Ez azt jelenti, hogy ha egy adott hangnál a tízszer erősebbet egységnyivel hangosabbnak érezzük, akkor a százszor erősebbet kétegységnyivel, az ezerszer erősebb hangot pedig háromegységnyivel érezzük hangosabbnak. Ezt a jelenséget úgy lehet megfogni, hogy bevezetünk egy új mértékegységet a hangintenzitás helyett, amely követi érzékelésünk skáláját. Ez az új mértékegység a decibel (dB) - Alexander Graham Bell (1847-1922), a telefon amerikai feltalálója után. A definíciója pedig - képlet helyett szóban - a valós hangintenzitás osztva a hallásküszöbnek megfelelő hangintenzitással, majd ennek a logaritmusa szorozva tízzel. Így lesz a hallásküszöb 0 dB, az ennél ezerszer erősebb hang 30 dB, az egymilliószor erősebb hang pedig 60 dB. A hang frekvenciája a hang magasságának felel meg, az alacsony frekvenciájú hangok a mélyek, a magas hangok frekvenciája pedig nagy. A normál zenei a hang frekvenciája 440 Hz, azaz ez a hang 440-et rezeg másodpercenként. Az ez alatt lévő c hang frekvenciája vagy rezgésszáma pedig 256 Hz. A magas c frekvenciája kétszer akkora, 512 Hz, a magas a pedig 880 Hz. Azaz egyoktávnyi ugrás kétszer akkora frekvenciának, kétoktávnyi ugrás négyszer akkorának, és 1024-szer akkora frekvencia 10 oktáv ugrásnak felel meg. Az emberi fül nem minden frekvencián egyformán érzékeny, hiszen eleve csak 20 és 20 000 Hz közötti hangokat hallunk. Ezért tulajdonképpen az előbbi leírás csak egy adott frekvenciájú hangra érvényes. Ez a hivatalos szabványoknak megfelelően 1000 Hz. Így valójában két 40 dB-es hangot is különbözően hangosnak érzékelhetünk, ha különböző a frekvenciája. A zaj erősségének mértékegysége tehát a decibel (dB). Egy mintavétel esetében azonban a hallható hangok többnyire nagy frekvenciatartományban terjednek szét, és például az a mély hangok kevésbé "hangosak", mint a magasak. Ezért a mért hangok erősségét súlyozzák, hogy az erősen hallott hangok jobban számítsanak, mint a kevésbé hallottak. Az emberi hallás frekvenciafüggésének modellezésére használt szabványos súlyozó-szűrő az ún. A szűrő. Az ezzel mért zajszintet A-szintnek hívják.