A Napi Gazdaság cikke

Közvetlenül a rendszerváltás után nemzetközi vállalatok és szakemberek sora árasztotta el a gazdaságot. Gyakran olyan külföldi vállalkozók tűntek fel a terepen, akiknek a magyar piac az első próbálkozásuk volt a saját környezetükből való kilépésre. Sokan közülük hittek abban, hogy a változások olyan ütemben zajlanak majd, amelyben gyorsan visszakapják befektetett tőkéjüket. Másoknak valószínűleg nem is voltak várakozásaik a történésekkel kapcsolatosan, pusztán gyors megtérülést és vadkapitalista viszonyokat reméltek, ahol a képlékeny keretek és nem a finomra cizellált keretrendszer uralkodnak.

Gazdaság- és társadalomkutatók hosszú cikkekben fogalmazták meg fenntartásaikat arról, vajon véghezvihető-e a rapid váltás, avagy érdemesebb inkább megfontolva haladni. A magyar embereknek és fogyasztóknak természetesen minden olyan idea és koncepció, amely gátolta vagy akárcsak időben lassította volna a folyamatokat, elfogadhatatlan volt. És ez így volt rendjén. Az egyszerű állampolgár viszonylagos jólétre és a választás szabadságára vágyott. A politikában és az üzletben is. Lassan huszonöt év telik el és így − véleményem szerint − érdemes visszapillantani és önkritikusan áttekinteni az eltelt időszakot.

A fejekben lassabban megy a váltás

A szolgai módon történő modellváltás, a nyugati módszerek átvétele számos közgazdász fantáziáját mozgatta meg akkoriban. Aggályaik többek között abban fogalmazódtak meg, hogy a nyugati fejlődésben is több sebesség és irány volt felfedezhető és így nehéz letenni a voksot egy metódus mellett. Továbbá kérdés volt az is (ha nem éppen ez volt a szkepszis központi eleme), hogy a Nyugaton évtizedek alatt kidolgozott menedzsmenteszközök és technikák adaptálása és internalizációja − a hazai vállalatvezetők körében − jóval időigényesebb, mint azt a piacgazdaság kiépülésének sebessége lehetővé tette.

Kép: Kozák Ákos

Az infrastruktúra − magas színvonal − önmagában kevés, a kapitalista gazdaságok szükséges, de nem elégséges feltétele. Legalább ennyire szerves "alkotórészei" a menedzseri képességek és a szakértelem. Legalábbis ez volt a tudomány és a gazdaság szereplőinek sokszor ismételt álláspontja. Természetesen elvileg egyetértek az állítással, de a hiánygazdaságban szocializálódott vezetők és szakemberek kreativitása bizony sokszor felülírta az elveket. No és persze ne feledjük, hogy a kilencvenes évek elején fiatalok ezrei kerültek olyan pozícióba, amiről egy konszolidált és a szerves fejlődés útját járó hagyományos nyugati gazdaságban remélni sem lehet − igaz, ma, az Új Gazdaságban ez már elfogadott. Őket az éhség, a tettvágy hajtotta, sőt megkockáztatom, hogy a bizonyítás vágya kevésbé. Tudniillik nem képességeiket akarták bizonygatni, hanem gyors sikereket elérni. Lehet, hogy nem voltunk birtokában a legfrissebb harvardi tudásnak, de a problémamegoldó képességünk átírta a szabályokat.

Gyorsan kiépült a tercier szektor

A kételyek sorában következtek a szolgáltatóipar fejlettségével, egyáltalán kiépítésével kapcsolatos szempontok, a munkanélküliség társadalmi elfogadottsága, a gyakori árváltozások akceptálása, a minőség kultúrája, a társadalmi egyenlőtlenségekkel szembeni magatartás és gondolkodásmód, és a" fogyasztók hatalomátvétele". Ez utóbbi nemcsak a szélesedő jogokat jelenti, hanem a bővülő tudást is, amivel számos területen irányító szerepbe kerülhetnek.

A tercier szektor nagyjából a kilencvenes évek végére kiépítette a hiányzó infrastruktúráit és működése kereteit. Az árak változatlanságába vetett hitünket villámgyorsan fel kellett adnunk, amikor közel harmincszázalékos inflációs rátákkal ismerkedtünk meg (ez 1995-ben 28,2 százalék volt). 1993-ban majdnem tizenkét százalékos volt a munkanélküliség, így ezen a területen is azonnal szembesültünk az új gazdasági környezet könyörtelen viszontagságaival. A társadalmi egyenlőtlenségek egyrészt sokáig nem lépték át az "európai normákat", másrészt − lássuk be − ez a kérdés nem szerepelt a közbeszédben olyan gyakran. A társadalom el volt foglalva a piacgazdaság építésével. Ami a minőséget, az áruk és szolgáltatások színvonalát illeti, ez meglátásom szerint inkább a kétezres években került reflektorfénybe. Mindezek alapján − amellett hogy büszkénk lehetünk (akkori!) teljesítményünkre −, azt gondolom, hogy jóval gyorsabban haladtunk előre, mint azt sokan előrejelezték.

Már úton van a fogyasztói hatalomátvétel

A fogyasztói hatalomátvétel azonban még várat magára. Nemcsak a fogyasztók hangját artikuláló és érdekeiket közvetítő megakorporációk hiányoznak. Nem látom a horizonton azt a tömegszerű (fogyasztói) társadalmi bázist, amely tudással felvértezve és lehetőségeit kihasználva új irányokat jelöl ki és méltó partnere a gazdaság működtetésében szereplőknek. Mert ez ma már ugyanúgy hozzátartozik a demokratikus társadalomképhez, mint a szólásszabadság és a politikai véleménypluralizmus. A demokrácia nem korlátozódik a politikumra. Aki így értelmezi, az téved. Átszövi a mindennapok viselkedését, a választás lehetőségeit kínálva nap mint nap. Szavazófülkében és élelmiszerüzletben egyaránt. Amíg a fogyasztás a társadalmi folyamatok markáns hajtóereje lesz, addig jobb, ha ezzel számolunk.

A gazdaság eseményeit a politikusok akarják irányítani, de valójában a fogyasztók jelölik ki az utat. És ők gyorsabban átírják a közlekedési szabályokat − ha folyamatosan felesleges korlátokat és szabályokat támasztanak velük szemben −, mint ahogyan a KRESZ-t változtatják.

Kozák Ákos, a GfK Piackutató Intézet ügyvezető igazgatója