Kais Saied alkotmányjogászról nem sokan gondolták volna, hogy ő hivatott megmenteni a káosztól országát. Mégis ő az, aki félredobta Tunézia 2014-ben elfogadott demokratikus alkotmányának nagyját, amelyet a 2011-es tavaszi lázadás nyomán fogadtak el, és bevezette a rendeleti kormányzást. Ez a lépése kiegészíti a miniszterelnök és parlament júliusi  elmozdítását, amivel az ország autokratikus átalakítása sínre került – véli David Gardner, a Financial Times publicistája.

Az arab tavasz azzal kezdődött, hogy Tunéziában forradalom buktatta meg Zine el-Abidine Ben Ali diktatúráját, míg a mostani fejlemény azt jelenti, hogy a demokratikus átalakítás kísérlete végleg kudarcot vallott. A társadalmat feldühítette és kifárasztotta, hogy a tehetetlen politikai elit képtelen kezelni a pénzügyi és adósságválságot, miközben gazdaságot felemészti a korrupció és a munkanélküliség nem csökken.

Saiedet 2019-ben választották elnökké, ami felért egy vádemeléssel a forradalom után hatalomra került elittel szemben. A közvélemény-kutatások szerint a júliusi hatalomkoncentrációt támogatta az emberek többsége, még a parlament iszlamista pártja, a legnagyobb politikai erő a törvényhozásban sem volt képes szembeszállni ezzel, miután a mezei párttagok elégedetlenek a vezetőséggel. A hatalmát megszilárdító, szociális konzervatív vezető megkapta azt a nemzetközi támogatást is, ami várható volt.

Antiiszlámisták

Támogatja Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, azaz az Arab-öböl monarchiái, akárcsak Abdel Fattah el-Sisi korábbi katonai vezető, aki Egyiptomban puccsal szerezte meg a hatalmat 2013-ban, miután a demokratikus választáson as szélsőséges iszlámista Muszlim Testvériség került hatalomra. Ezek a rezsimek antiiszlamista frontjuk megerősödését látják a tunéziai autokrácia kiépülésében.

Az USA és az európai országok arra biztatták Saiedet, hogy térjen vissza a demokratikus normákhoz, ám valójában ez az ellenállás nem igazán határozott. A Nyugat előnyben részesíti a megbízható despotákat a közel-keleti országok élén, a kiszámíthatatlan demokratákkal szemben, főként ha azok védőbástyát kínálnak a politikai iszlám ellen. Abban bízik, hogy ezek segítségével jobban tudja kezelni a vissza-visszatérő válságokat a világnak ebben a régiójában, nem beszélve arról, hogy segíthetnek a délről áramló bevándorlók visszatartásában. Kína és Oroszország helyzete könnyű, ezek vezetését kicsit sem zavarja, hogy a Közel-Keleten újra autokrata rezsimek vannak hatalmon.

Legitimáció

A világ autokratái Brazíliától kezdve Magyarországon át akár az Egyesült Államokig mindig megtalálják, mivel legitimálják a rendszerüket – véli a Financial Times cikkírója. A populizmushoz általában a nacionalizmus feltámasztása illik a legjobban, ami a múltból kölcsönöz civilizációs és kulturális dicsőséget a regnáló autokratának és rezsimjének. Irán a perzsa múltra hivatkozik, ami a frászt hozza összes szomszédjára, hiszen az Öböl térségétől Szíriáig valaha mindegyik területe része volt az ókori iráni birodalomnak.

Hasonló a helyzet Törökországgal, amelynek élén Recep Tayyip Erdogan a török birodalomra hivatkozva ölelné kebelére a Fekete-tengertől Egyiptomig terjedő régiót. Egyiptom a fáraók koráig vezeti vissza az államhatalom folyamatosságát, amit gaz hódítók egy-egy időszakra megszakítottak. Nem is nemzetállamnak, hanem civilizációállamnak minősíti magát (ami egyébként a lényegesen tagoltabb tagállamokból álló Indiára lehet igaz).

Az arab tavasz utolsó bástyájának eldőlése bizonyítéka annak, hogy a régió államai nem tudnak ellenállni az egyeduralkodók felemelkedésének, ám egyben rámutat arra is, mennyire üresek a dicső múltra hivatkozó ideológiák. A társadalmak nem ezeken csüngve fogadják el az elnyomást, hanem azért, mert az alternatíva a káoszt és az elit kleptokráciája. A Nyugat pedig jó ha észreveszi, hogy az autokráciák korántsem jelentenek valódi védelmet az iszlám szélsőségesek nyomulása ellen.