Az egyik legnagyobb tehertétel a fővárosi költségvetésben a közösségi közlekedés működtetése. Ameddig nem sikerül megoldani a kalkulálható, normatív (azaz előre eldöntött szabályok szerinti automatikus) finanszírozást, addig Damoklész kardjaként fog lebegni a mindenkor városvezetés feje felett a tömegközlekedés csődje - derül ki a Népszava cikkéből.

A fővárosnak utoljára 1998-ban, nem sokkal a választások, azaz a Fidesz hatalomra kerülése előtt sikerült tető alá hoznia egy hosszú távú, normatív finanszírozási rendszert az akkor még regnáló szocialista-szabad demokrata kormánnyal. A hatalomba lépő Fidesz-kormány ezt nem tartotta be. Az újabb kormányváltást követően, 2002-ben újra napirendre került a kérdés, és két évvel később született egy megállapodás. Ez három pilléren állt.

QP | Quality Placement

Az első, hogy a főváros öt éven át évenként növeli a tarifák reálértékét, azaz az inflációnál nagyobb arányban emeli a jegy- és bérletárakat, majd ezután az inflációt követi. A második, hogy az állami költségvetés normatív szabályok szerint támogatja a budapesti tömegközlekedést. A harmadik, hogy a főváros igyekszik olyan adóbevételeket beszedni, amelyeket a tömegközlekedés finanszírozására fordít.

A tarifaemelés részben megtörtént. Az állam is hajlandó volt a zsebébe nyúlni, és ezt a vállalását néhány éven át teljesítette, az adókivetési lehetőség ilyen célzott bővítését azonban a kormány végül nem vitte a parlament elé. A kormányoldali képviselők valószínűleg attól tartottak, hogy a többi önkormányzat nem nézné jó szemmel a "kivételezést", és a fővárosban sem lett volna népszerű.