Angela Merkel német kancellár az elmúlt időszakban tett néhány ellentmondó gesztust az EU és a NATO viszonyával kapcsolatban - írja a Politicón megjelent elemzésében Adrei Kadomtsev. Kormánya a francia vezetéssel együtt tette közzé azt a vitairatot, amely felvázolja azokat a reformokat, amelyek célja egy integráltabb, szuverénebb - azaz a nyugati szövetségi rendszeren belül az Egyesült Államoktól függetlenebb - Európai Unió létrehozása. Ugyanakkor - reagálva Emmanuel Macron francia államfő elhíresült kijelentésére, miszerint a NATO agyhalott - kijelentette, hogy Európa nem tudja megvédeni magát a NATO nélkül, ezért erősíteni kell a nyugati államok transzatlanti szövetségét.

Ez jelzi azt az ellentmondást, amellyel a német külpolitika szembe került. Merkel tisztában van azzal, hogy Németország egymagában kevés ahhoz, hogy önálló világpolitikai szerepet játsszon, ezért Berlin stratégiai célja, hogy erősítse az európai integrációt, ami az EU formájában már megfelelő súllyal rendelkező globális hatalmat ígér. Ugyanakkor Európa teljesen kiszolgáltatott az amerikai hadsereg nyújtotta biztonsági garanciáknak, amelyet a NATO kínál. Ezért aztán aligha lehet egyszerre erősíteni az EU szuverenitását és fenntartani NATO-t úgy, ahogy azt eddig működött.

QP | Quality Placement

Forgatókönyvek

Ez az ellentmondás határolja be, milyen forgatókönyvek szerint alakulhat az EU jövője a következő évtizedben. A Politico publicistája ezzel kapcsolatban idézi az Economist ellentétpárját. E szerint az első lehetőség, hogy az EU végre kiizzad magából egy több többlépcsős struktúrát, amelyben megtalálhatók az integráció koncentrikus körei. Emellett a tagállamok együttműködési hajlandósága és céljai alapján alkalmi vagy tartósabb koalíciók is létrejöhetnek az unión belül, amelyek különféle projekteteket futtathatnak.

A katonailag vállalkozószellemű országok, Franciaország vagy Olaszország missziókat vállalhatnak az EU-hoz közeli térségekben, kiegészítve a NATO közepes nagyságú vállalkozásait. Így az EU tagállami közös érdekeire alapozva 2030-ra a jelenleginél szuverénebb, keményebb hatalommá válhat. Bár az USA katonai és technológiai hatalmát még ennek a viszonylag optimista forgatókönyvek a teljesülése esetén sem érné el, vállalkozhatna arra, hogy közvetítsen és a két vezető globális hatalom között.

Negatív vízió

Az ezzel ellentétes véglet szerint az EU jelenlegi útkeresése állandó vergődéssé válna. A gyenge gazdasági növekedés elterelné a tagállamok figyelmét a hosszabb távú geopolitikai célokról. A belső gazdaság fejlesztését a rövid távú, szűk, nemzeti céloknak rendelnék alá. A külső kihívásokra befelé fordulással és egymással folytatott meccsekkel reagálnának. Az EU 2030-ban is egyben lenne, de megosztott, kevésbé jelentős intézményrendszer lenne. A uniós országok viszonylag magas életszínvonala elhalványulna, miután Európa lemaradna a gazdasági versenyben riválisai mögött, népessége elöregedne és zsugorodna.

A két forgatókönyv közös eleme, hogy az európai országok megosztottságának és a közös érdekeknek az összehangolásáról szól. Az első eset egy viszonylag sikeres válasz erre az ellentmondásra, a második kudarcos. Mindkét forgatókönyv rámutat, hogy szükség van egy hosszú távú stratégiára és erőforrásokra, amelyekkel ezt meg lehet valósítani. A kiindulópont az, hogy bár egyre nehezebb megtalálni, mik azok a közös értékek, amelyekre az unió alapul, konszenzusra kell jutni ezekkel kapcsolatban.

Stratégiai ellentmondás, hogy az erősebb EU megkérdőjelezi a NATO jövőjét, következésképpen, a NATO reformja aláássa az EU függetlenségének erősítését. Leegyszerűsítve fogalmazva Németországnak választania kell Franciaország és az USA között, vagy másként fogalmazva Amerikai és Európa között. És ez nem lehet megúszni: mind Berlinnek, mind az EU-nak elkerülhetetlenül döntenie kell, hogy merre tovább.

Magyarország

Vajon jól teszi-e a magyar vezetés, hogy ezt a perspektívát figyelembe véve a geopolitikai pragmatizmus külpolitikát folytatja? - tehető fel a kérdés egy másik Politico-cikk alapján. Orbán Viktor miniszterelnök nemrégiben úgy fogalmazta meg ezt a stratégiát, hogy Budapestnek a Berlin-Moszkva-Ankara háromszögben kell keresnie a helyét. A német vaskancellárok, a militáns szláv vezetők és az iszlám társadalmak tengere között kell úgy lavíroznia, hogy ez a három geopolitikai erő egyaránt abban legyen érdekelt, hogy a magyaroknak jól menjen a soruk.

Ez a geopolitikai lavírozás két véglet között alakulhat: a pávatáncot járó ország vagy az egyik külső erővel szövetkezve a másik kettő befolyásának háttérbe szorítására törekszik, vagy megpróbálja kiegyensúlyozni azok hatását egymással szemben. Bármelyiket is válassza egy vezető, nagy kérdés, hogy miként ítélik meg a viselkedését a külső erők, azaz megbíznak-e benne vagy sem. A történet vége olyan bizalomvesztés lehet, amelyben a lavírozó ország két (három) szék között a pad alá kerül.

Túlélési stratégia

A kelet-közép-európai országoknak van gyakorlatuk abban, hogy rugalmasan alkalmazkodva navigáljanak a regionális hatalmak között, egérutat találjanak az egymásnak feszülő külső érdekek dzsungelében. A Politico cikke szerint Magyarország mintha talált volna egy ilyen utat, amelyen haladhat. Nevezhetjük ezt keleti nyitásnak, kiegyensúlyozott külpolitikának vagy földrajzi, geopolitikai pragmatizmusnak.

Az internetes portál szerint ez lehet egy túlélési stratégia a Nyugat, a Kelet és a Dél háromszögében, csak az a kérdés, hogy ez Magyarország vagy az ország regnáló vezetésének túlélési stratégiája-e. Az utóbbi esetben a látványos pávatánc csak színjáték, amelyet vetítenek a társadalomnak, hogy igazolják: nekik és nem azoknak kell vezetniük az országot, akik visszatérítenék a nyugati orientáció felé.