dr. Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Macron francia elnök kritikája, hogy "agyhalott lenne a NATO" az utólagos értelmezés szerint arra vonatkozott, hogy a szövetségen belüli konzultáció, politikai egyeztetés nem működött megfelelően a Trump-adminisztráció időszakában. Egyrészt az amerikai elnök általános ellenérzései a multilaterális intézményekkel – így a NATO mellett az ENSZ-szel vagy az Egészségügyi Világszervezettel (WHO) – szemben nem segítette a tárgyalásokat, mert a legerősebb tagállam nem játszotta azt a közvetítő, bróker szerepet, mint korábban évtizedekig. Másrészt egyre több esetben jelent meg az a gyakorlat, hogy egyes tagállamok saját nemzeti konfliktusaiknak azzal igyekeztek nagyobb láthatóságot biztosítani, hogy magasabb szintre emelték azokat és a szövetség napirendjét akadályozó konfliktusokká tették őket, és ezekkel kapcsolatban egyes kérdésekben megbénították a továbblépés lehetőségét. Ilyen volt a török-görög és a magyar-ukrán ügy is, amiket a nagy tagállamok a szövetségi és partnerségi politikai konzultáció akadályozásának értékeltek.

Bár Joe Biden megválasztása automatikusan nem oldott és old meg minden problémát, az elmúlt félévben komoly előrelépést láthattunk az első problémával kapcsolatban, mind a diplomácia és kommunikáció, mind a gyakorlati tettek terén. Biden már választási kampányában amellett érvelt, hogy helyre kívánja állítani a transzatlanti kapcsolatot, és „Amerika visszatér” (America will be back) vezető szerepéhez. Ennek a gondolatnak központi része a demokratikus államokkal kialakított amerikai szövetségi rendszer felélénkítése, a bizalmi kapcsolat megerősítése, az együttműködés, ezen belül a politikai konzultáció újraindítása. Ezt az üzenetet már a müncheni biztonságpolitikai konferencián is hallhattuk februárban, majd azóta több fórumon is – legutóbb pedig a NATO csúcstalálkozón foglalták közös nyilatkozatba a felek.

A kommunikációnál azonban több is történt: a tavasz során felső szintű politikai és alacsonyabb szintű szakértői egyeztetések sora folyt arról, hogy a NATO-nak hogyan kell adaptálódnia a 2020-as évtized új kihívásaihoz. A cél az volt, hogy együtt azonosítsák azokat a területeket, amelyeken jelentős fejlődést kell elérnie a szövetségnek ahhoz, hogy 2030-ra „versenyképes” szereplő legyen minden a tagállamok területét, lakosságát érő fenyegetéssel szemben. Ez az úgynevezett „NATO 2030 program”, aminek alapját egy 2020-ban készített független szakértői jelentés adta, majd a tagállamok konzultációk során határozták meg a prioritásokat – mint például az új, forradalmi technológiák alkalmazásában rejlő lehetőségeket és kihívásokat, a mesterséges intelligencia, a kibertér vagy az űreszközök használatát. Ezek olyan nagyságrendű, újonnan megjelenő, forrás- és technológiaigényes feladatok, amiket egyedül még a legnagyobb tagállamok sem tudnának megoldani – de a kicsik biztosan nem. Ezért érdekelt mindenki abban, hogy növeljék a koordinációt, a tervezési együttműködést, a kutatás-fejlesztésre és innovációra fordított forrásokat – és ezek mellett a brüsszeli csúcstalálkozó zárónyilatkozata is hitet tett. A következő év fő feladata az lesz, hogy ezt a közös politikai nyilatkozatot a NATO új Stratégiai Koncepciójává érleljék 2022-re.

A hidegháborús elévülés is mozgatja a kiadásokat

A fejlesztések kapcsán fontos kérdés, hogy a szövetségesek mennyire elkötelezettek most amellett, amit még 2014-ben, Oroszország ukrajnai agresszív katonai fellépésének hatására vállaltak, vagyis hogy növelik védelmi kiadásaikat. Erre azért volt szükség ebben a formában, mert a 2008/2009-es pénzügyi-gazdasági válság hatására a NATO egészében 2008-2014 között több mint 15 százalékkal csökkentek a védelmi kiadások, miközben a biztonsági környezet drasztikusan romlott. Ennek számos lépcsőjét tapasztalhattuk állami és nem állami szereplőkkel kapcsolatban is: a 2008-as grúz-orosz háború és a Krím 2014-es illegitim és illegális annexiója, valamint a kelet-ukrajnai konfliktus kirobbantása Oroszország újjáéledő katonai erejéről árulkodott.

Az „arab tavasz” eseményei 2010 óta azt eredményezték, hogy Európa déli-délkeleti szomszédságában a gyenge államok övezete vesz körbe minket: Szíria, Libanon, Egyiptom, Líbia, Mali mind rendkívül mély belső konfliktusokkal küzdenek, a tartós stabilitás reménye nélkül, ugyanakkor több külső szereplő aktív katonai beavatkozása mellett. Az Iszlám Állam terrorszervezet váratlan térnyerése Szíriában és Irakban 2014-ben és terrortámadásai a Közel-Keleten és Európában, valamint a 2015-ös migrációs és menekültválság ugyancsak stratégiai sokkokként hatottak és a nem állami szereplők által generált kihívásokra hívták fel a figyelmet.

A NATO-tagállamoknak tehát védelmi képességeik megerősítése érdekében növelni kellett katonai költségvetésüket, és ezért fogadtak el közös nyilatkozatot a 2014-es newporti NATO-csúcstalálkozón. Ebben arra tettek politikai vállalást, hogy a következő 10 évben, azaz 2024-ig a nemzeti össztermék (GDP) 2 százalékára emelik védelmi kiadásaikat. Ezen belül pedig a modernizációs, azaz a haditechnikai eszközök, fegyverrendszerek beszerzésére fordítandó részarányt minimum 20 százalékra növelik. Az eredmény magáért beszél: míg 2014-ben csupán három tagállam teljesítette a 2 százalékos elvárást, 2021-ben várhatóan 10 fogja meghaladni.

A 2021. június 14-i csúcstalálkozón pedig megerősítették az állam- és kormányfők ezt a vállalást. Ennek azért van fontos szerepe, mert a koronavírus-járvány 2020-ban történelmi, és várhatóan idén is jelentős gazdasági visszaesést idézett elő, és mint azt 2009 után láttuk, egy gazdasági válságnak a védelmi szféra könnyen nagy vesztese lehet. Mivel a jelentős haderőfejlesztési programok, amelyek 2015 óta indultak, még évekig nem zárulnak le, egy most végrehajtott forráselvonás derékba törné ezeket. Nem beszélve arról, hogy számos olyan új probléma jelent meg a NATO napirendjén, amikre megfelelő intézkedéseket kell hozni a következő években, és mindez pénzbe, igen sok pénzbe fog kerülni.

2015 óta tehát a NATO-tagállamok általában, Európán belül pedig a kelet- és közép-európai államok különösképpen jó eredménnyel teljesítik a „két százalékos” célkitűzést. Ennek legfőbb oka, hogy a térség számos állama most pótolja a hidegháború végével elhanyagolttá vált haderejének modernizációját, minőségi fejlesztését. Ahogy a Magyar Honvédség is alig hajtott végre beszerzéseket 1989 után több, mint húsz évig, számos közép-európai ország haditechnikai eszközei is elavulttá váltak, a fegyveres erők pedig jelentős képességeiket veszítették el, miközben az új feladatoknak és kihívásoknak is meg kellett felelni. Ezt csak jelentős ráfordítás-növeléssel lehetett orvosolni, ahogy ezt a Zrínyi Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program esetében is látjuk. Emellett a NATO keleti szárnyának országai, a baltiak, a lengyelek és a románok haderő-modernizációját az érzékelt orosz fenyegetés is hajtja.

A 2021-re vonatkozó NATO-becslés szerint 10 tagállam védelmi költségvetése éri el a 2%-ot, ezek: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Észtország, Franciaország, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Lettország, Litvánia és Románia. Magyarország a 2015 óta tartó növekedés mellett is 1,6% körül teljesít, miközben reálértéken már bőven megduplázta honvédelmi költségvetését az elmúlt hat évben. Gyors ütemben haladnak a modernizációs programok is, így idén várhatóan a harminc tagállamból 24 fordítja védelmi költségvetésének legalább 20 százalékát erre a célra. Magyarország e téren az elvárt szint felett teljesít azóta, hogy a Zrínyi beszerzései megkezdődtek, és ez még évekig így maradhat, még akkor is, amikor a következő években várhatóan eltolódik a hangsúly a személyi kiadások – a bérek, járulékok és támogatások – növelése felé.

Ruszin-Szendi Romulusz kinevezése - az előző gondolatomhoz kapcsolódóan - a személyügyek felértékelődését jelzi. A haditechnikai beszerzési programok ugyanis önmagukban még nem eredményeznek ütőképes haderőt, elrettentést és védelmet. Az új, modern haditechnika magas szinten kiképzett kezelőszemélyzetet, működtetése, karbantartása, logisztikai támogatása ugyancsak magasan képzett gépész- és fegyverzettechnikusokat, mérnököket igényel, nem beszélve a gyártási és fejlesztési célkitűzésekről. Ezzel egyidejűleg biztosítani kell a Honvédség jelenlegi szerződéses és hivatásos állományának megtartását is, sőt a kormány több ezer fővel még bővíteni is kívánja a létszámot a következő évtizedben.

Ehhez egyrészt anyagilag és presztízs szempontjából versenyképes munkaadóként kell tudni fellépni, mert ezekért a képzett szakemberekért a szolgáltató multik, a nemzetközi gyártókapacitásukat Magyarországra telepítő – például autóipari – vállalatok is versenybe szállnak. Másrészt a meglévő állománynak és a csatlakozóknak hosszú távon stabil pályát kell biztosítani, mert a Honvédség érdeke az, hogy ne kelljen magas fluktuációval küzdenie, újra és újra olyan szakembereket képezni, akiket nem tud megtartani. Ruszin-Szendi Romulusz kinevezése ezért nem „irányváltást” jelezhet, hanem „hangsúlyeltolódást” – folytatódik a modernizáció, a beszerzések, és felzárkózik mellé a hazai hadiipari gyártókapacitás kialakítása, a hangsúly pedig egyre nagyobb anyagi súllyal is a humánpolitikára és a személyi kiadások finanszírozására kerül a következő években. Máshogy – megfelelően képzett személyi állomány nélkül – ugyanis mindez nem fog működni.

dr. Csiki Varga Tamás, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa

Névjegy

Dr. Csiki Varga Tamás a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársa 2019 óta, korábban 2015-2016 között dékáni tanácsadója, 2009-2012 a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem szakterületi kutatóközpontjának segédmunkatársa volt. 2018 óta a Defense and Security Analysis c. folyóirat szerkesztője, 2009-től pedig a Nemzet és Biztonság – Biztonságpolitikai Szemle szerkesztőségi titkára, a Biztonságpolitikai Portál szerkesztője. Szakterülete az európai államok védelempolitikája, a közép-európai védelmi együttműködés. 2009-ben szerzett diplomát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Biztonság- és védelempolitika szakán, majd 2010-2012 között végezte a Kisebbségpolitika mesterszakot a Central European University-n, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájában pedig 2018-ban végzett.
Kép: NKE

Az NKE a Napi.hu tartalmi együttműködő partnere