Oroszországban sokat spekulálnak azon, mit hoz az orosz-amerikai kapcsolatokban Joe Biden elnöksége, ám ez messze nem kölcsönös. A hamarosan hivatalba lépő új washingtoni tisztviselőknek, az elemzőknek és sajtómunkásoknak koránt sem Oroszország a legfőbb problémájuk. Mindkét fél sok előítélettel, szemellenzősen tekint egymásra, ám a Kreml közeli orosz elemzők némelyike mintha nem érzékelné, hogy elmúltak azok az idők, amikor a két ország volt egymás legfőbb gondja. És ez a kisebbik baj - derül ki Mark Galeotti Kelet-Európa-szakértő Moscow Timeson megjelent cikkéből.

Szergej Karaganov, az orosz vezetés egyik nehéz súlyú szakértője például azt írta a kormány lapjában, a Rosszijiszkaja Gazetában, hogy Oroszországnak ki kell lépnie a védekező pozícióból, és vezető szereplőként kell fellépnie az eurázsiai nemzetközi politikai porondon. Szerinte az orosz állam küldetése, hogy politikai-katonai erejével megállítsa azokat, akik háborúkat robbantanak ki, akik ártanak a világnak. A szakértő a hegemóniára, a transznacionalista politikára törekvő liberálisokban találja meg az ellenfelet, akik totalitárius módon egysíkú ideológiát akarnak ráerőltetni másokra.

QP | Quality Placement

Mi van?

Különös ezt olvasni akkor, amikor más orosz szakértők óvatosságra intenek azzal kapcsolatban, hogy elmúltak az idők, amikor a Szovjetunió volt az USA-val szemben a világ másik pólusa. Ezt támasztja alá, hogy a két ország gazdaságának nagysága között 12-szeres különbség van, és még az egy főre eső GDP tekintetében is ötszörös az Egyesült Államok előnye. Hiába költ a putyini rezsim nagyvonalúan a hadseregre, a versenytárs védelmi büdzséje több ligával magasabb osztályba tartozik, mint az orosz.

A fő kérdés azonban nem is az, hogy összehasonlítható-e még a két ország, hanem hogy össze kell-e egyáltalán hasonlítani őket - véli a Moscow Times publicistája. Nagy sértődés volt a reakció Barack Obama volt amerikai elnök megjegyzésére, amikor "regionális hatalomnak" minősítette Oroszországot, ám fel kell tenni a kérdést: mi a baj ezzel? Miért ne lehetne egy nemzet jelentős akkor, ha alapvetően regionális politikát folytat, miközben vannak érdekei világpolitikai szinten is?

Irány a sír

A Szovjetunió a sírba vitte magát azzal, hogy bőven erején felül költött katonai kiadásokra, sőt, ugyanez elmondható az Egyesült Államokra is azzal a különbséggel, hogy az utóbbi megengedhette magának az elborultan nagy költségeket. Mi haszna lenne a Szovjetunió romjai közül kiemelkedő Oroszországnak abból, ha egy újabb ideológiai háborúba bocsátkozna Amerikával?

Egy birodalom üzemeltetése, a világpolitikai hegemónia, a globális vezető szerep - nevezzük, ahogy akarjuk - őrülten drága dolog. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Oroszország nem engedheti meg ezt magának, hanem arról, hogy a Kreml héjáin és néhány elborult publicistán túl, nem is érdekel senkit Oroszországban. Ezért kell Putyinnak zsoldosokat küldenie Délkelet-Ukrajnába és Szíriába - véli a Moscow Times cikkírója

Az oroszok tapsoltak a Krím félsziget elcsatolásának Ukrajnától, mert mindig úgy gondolták, hogy ez a terület Oroszország része, de ez nem jelenti azt, hogy szeretnék nagyobb léptékben folytatni ezt a külpolitikát. Nem vágynak arra, hogy a globális kalandokból koporsóban térjenek haza a katonák. Inkább költenék a közpénzt klinikákra és utakra, mint külföldi támaszpontokra.

Többszörös hiba

Amerikával mérni Oroszországot önpusztító gondolkodás, különösen akkor, amikor gyorsan emelkedik egy másik globális szereplő Kína, amely más társadalmi modellt kínál a világnak, mint az USA vagy Oroszország. Ráadásul kínos, miután a másik oldal egyáltalán nem teszi az első helyre az orosz-amerikai viszonyokat. Előttük jár az erősödő Kínával szemben folytatandó politika és az euro-atlanti kapcsolatok normalizálása.

Innen nézve ez a felfogás ahhoz hasonlít, amikor egy elhagyott szerető nem tud szabadulni a régi szép idők felidézésétől. Pedig valójában az a kép is csalóka: már a Szovjetunió is hamis mércével mérte magát, amikor úgy értékelte, hogy egy súlycsoportban van az Egyesült Államokkal, hogy szövetségi rendszere összehasonlítható a nyugati szövetségi rendszerrel.

Ezzel szemben csupán annyit kellene tennie a Kreml urának, hogy egy visszafogott, pragmatikus külpolitikára tér át, hogy nem költené költséges fegyverkezési presztízs kiadásokra a költségvetés fogyatkozó bevételeit. A legfontosabb azonban nem is ez lenne, hanem az, hogy jót tenne az orosz nemzeti öntudatnak és önérzetnek is, ha végre le tudná a kötődést a szovjet múlthoz.