Nemrég hosszú, elemző írást tett közzé  a Powermag arról, hogy is állnak a kanadai Saskatchewan tartományba szánt, kis méretű moduláris atomerőműves (Small Modular Reactor, SMR) elképzelések. A nukleáris energiát az 1960-as évek óta használó, és jelenleg öt erőmű 19 blokkjában több mint 16 GW termelőkapacitással működő észak-amerikai ország évtizedek óta foglalkozik az SMR technológia fejlesztésével. Ez iránti lelkesedését a célba nem jutás és a költségnövekedések sem tudták megingatni.

Valószínűleg Kanada az egyik legplasztikusabb, leginkább objektív képet mutató terep a “mini nuki” témában, melyről Bill Gates-től Emmanuel Macron és a Rolls Royce-on át a lengyel  és romániai üzleti körökig sokan, sokféle dolgot állítanak, ígérnek és vizionálnak, ezért nehéz tisztán, tudományos és gazdasági értelemben meghatározni, hogy hol is a helyük a mai világban.

Kapcsolódó

A Powermag cikke több összefüggő, készülődő projektről ír, amely a korábbi évtizedekben kiépült nukleáris üzemanyag-iparra (uránbányászatra) erőtejesen támaszkodva, az SMR-ekkel a szebb jövő ígéretét hordozza. Egyelőre azonban csak az ígéretét.

Megvalósíthatósági tanulmány már van

A Saskatchewan, valamint Ontario, New Brunswick és Alberta által kötött tartományközi megállapodás lényege, hogy a felek hisznek abban, hogy az SMR technológia segítheti a karbon-semleges energiatermelés elérését és a gazdasági növekedést, ezért összehangolják az SMR technológia kifejlesztésére és bevezetésére vonatkozó feladatokat és az ezt megalapozó teendőket. A politikusokat a tartományok érintett energetikai közszolgáltatói (Ontario Power Generation, Bruce Power, NB Power SaskPower) követték, akik egy SMR megvalósíthatósági tanulmányt készítettek. 

Ebben arra a következtetésre jutottak, hogy a “mini nukik” fejlesztése támogatná a hazai energiaszükségleteket, csökkentené az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, és még azt is, hogy „Kanadát a tiszta technológiák és az éghajlatváltozás elleni küzdelem globális vezetőjévé tegye”.

Ahogyan az a saskatpheni kormányzati portálon is elérhető tájékoztatóból kiderül, márciusban a megállapodást aláíró tartományok közös stratégiai tervet is kiadtak, amely az előttük álló út felskálázására szolgál. A Powermag e mestertervben három „folyamot” azonosított.

  1. 2028-ra el kellene készülnie a GE-Hitachival fejlesztett, 300 megawattos (MW) BWRX-300 első, működő példányának. (A GE-Hitachi azt állítja erről a típusról, hogy "a legalacsonyabb kockázatú, legköltséghatékonyabb és leggyorsabban piacra kerülő kis moduláris reaktor lehet”.) A darlingtoni Chalk River Laboratories (Ontario) telephelyen bizonyító prototípusból kiindulva aztán forgalomba és üzembe kellene helyezni az első, valóban termelő projektet is, amire Saskatchewan a kinézett terület. A céldátum pedig 2034. 
  2. két, más gyártmányú SMR fejlesztésére tennék át a fejlesztési, célba juttatási fókuszt: az ARC-100-ra és az SSR-W-re. Mindkét típust már rég, még 2018-ban kiválasztották New Brunswickban, mint amelyek az 1983 óta működő Point Lepreau-i atomerőmű telephelyén telepíthetők lennének. Az egyetlen, 660 MW-os Candu reaktor mellé tervezett két SMR-t illetően azonban azt még ki kell várni, hogy a tervek, a kísérletek, fejlesztések és fogadkozások végül eredményre vezetnek-e: az ARC Clean Energy az üzembe helyezés időpontját 2029-re tűzi ki, a Moltex Energy pedig a 2030-as évtized elején szeretné üzembe helyezni a demonstrációs célokat is szolgáló egységét.
  3. ekkor már mikro-SMR-ek kifejlesztését és gyártás-előkészítését végeznék a kanadai tartomány megbízásából. Ezekre a "mikro-nukikra” a hálózati rendszerektől távol eső, ma alapvetően dízelmotoros (aggregátoros) megoldásokat használó ipari és közösségi fogyasztói csoportok ellátása miatt lenne szükség - például olyanra, mint az 5 MW-os, gázhűtéses MMR , amelynek fejlesztési munkálatai szintén a Chalk River Laboratory-nál zajlanak - azzal az ígérettel, hogy a demó egységet 2026-ra üzemelésre kész állapotig tudják eljuttatni.

Mítoszrombolás 34 ezer karakterben

Mindez azért tanulságos, mert bár a cikk szakmailag megpróbálta a teljes képet megmutatni a négy kanadai tartomány SMR-jövőképével kapcsolatosan, abból gyakorlatilag ugyanazt a konklúziót lehet levonni, mint egy frissen megjelent magyar tanulmányból. Márpedig az Energiaklub Túl későn - Túl drágán címmel kiadott dokumentuma arra vállalkozott, hogy eloszlassa az SMR-ek olcsó, gyors és tiszta energiatermelésével, illetve klímamegváltó képességeivel kapcsolatban az utóbbi időszakban megerősödő mítoszait.

A több mint 34 ezer karakteres, mintegy száz hivatkozással alátámasztott tanulmány részletesen leírja, hogy miért nem csak az a probléma Bill Gates világmegváltónak ígért TerraPower erőművével, hogy az alkalmazni kívánt technológiáról az amerikai haditengerészet már az 1950-es években lemondott; hogy mi szerepel abban a “katalógusban”, amit bár a NAÜ adott ki, annak tartalmáért az ügynökség dedikáltan nem vállal felelősséget.

De azt is kiderül a tanulmányból, hogy mi lehet az oka annak, hogy a víziókban városrészek vagy ipari parkok ellátásaként felvázolt SMR-ek első példányait (az orosz Bilibino-t és a kínai Shidao Bay-t) miért a civilizációtól távol, gyakorlatilag hermetikusan elzárva építik.

A tanulmányban hivatkozott szakemberek között az atomiparral, de Pakssal kapcsolatban a Napi.hu-nak interjút adó Mycle Schneider is megszólalt. Az iparág független, párizsi kiadású annalesét (World Nuclear Industry System Report, WNISR) szerkesztő kutató rámutatott, hogy az ígéret az SMR-ekkel kapcsolatban bár az, hogy hamarabb megépíthetők, kevesebb tőkét igényelnek, és jobban illeszthetők az új hálózati kihívásokhoz ezekből egyik sem tudott még teljesülni.

"Az orosz Akademik Lomonoszov „lebegő” ikerreaktor 30 MW-os úszó erőd, melynek megépítése az eredeti tervek szerint 3,7 évig tartott volna, de valójában ez 12,7 évbe telt, vagyis 3 és félszer több időbe, míg az egységek a hálózatra csatlakoztatták. Nyilvánvaló, hogy a végső költségek is az egekbe szöknek, hiszen a teljes nukleáris költségek nagy része a finanszírozásból adódik. Ami még ennél is rosszabb, hogy 2020-ban, a termelés első teljes évében az egységek csak 29, illetve 19 százalékos kihasználtsággal működtek, ennyire kiábrándító eredményre senki nem számított a névleges kapacitásukhoz képest valóban leadott teljesítményt illetően” - mondta az Energiaklubnak Mycle Schneider. 

A kutató-elemző szerint az SMR-ek a valóságban nem léteznek, mivel "ezek csak PowerPoint reaktorok".

Nincs tudomása

Az Energiaklub a témában megkereste az Országos Atomenergia Hivatalt (OAH) is, hogy akár távlatilag is, de van-e tudomásuk arról, hogy Magyarországon az atomenergia ipar jövőjének tekintett moduláris technológiát szándékában áll-e a kormánynak (vagy másnak) építenie. Az OAH - amellett, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) tájékoztató anyagának linkjét elküldte, hogy mi is az az SMR - rövid, sablonválaszában azt közölte, hogy ők "folyamatosan nyomon követi a nemzetközi szabályozások változását a kisméretű moduláris reaktorok területén is, de Magyarországon nincs erre vonatkozóan specifikus szabályozás". Hozzátették: a kapcsolódó magyarországi jogszabályok megalkotása akkor lehet aktuális, ha a kisméretű atomreaktor létrehozására vonatkozó szándék megvan Magyarországon. "Jelenleg ilyenről az OAH-nak nincs tudomása” - közölte a hivatal.

A Powermag fent hivatkozott kanadai négyeséről szóló cikke a végére oda fut ki, hogy a SaskPower minden SMR-terve ellenére kőbe véste, hogy számára a jövőbeni megbízhatóság a kulcsfontosságú tényező. A tavaly júniusban közzétett éves jelentésük szerint 2030-ra bezárják a szénerőműveiket és a jelenleg 30 százalék fölötti részarány földgázra támaszkodik ezután

"az időszakos megújuló energiatermelés támogatása érdekében, amíg a többi kibocsátásmentes alapterhelésű energiaellátás megbízhatóvá, költséghatékonnyá és elérhetővé nem válik a régiónkban” – olvasható a jelentésben. De az is, hogy a SaskPower az SMR-eken kvül más lehetőségeket is szorgalmasan vizsgál; nagyon érdekli a céget a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás, a közüzemi szintű akkumulátortárolás, a hidrogén és a geotermikus energia felhasználási lehetősége is. Csak hogy legyen mihez nyúlni, ha a mini-nuki vízióból a megadott időpontokra mégsem lenne semmi.

Tartaléknak jó lenne?

A Colorado Schoolban működő Mines Payne Közpolitikai Intézet leginkább az energia és környezetvédelem területén, a nehéz tudományos viták elfogulatlan problémamegoldójaként ismert. Az intézet egyik vezető kutatója, Sara Hastings-Simon úgy fogalmazta meg az SMR-ek helyzetét, mint amelyek a nap-, és szélnapenergia termelés csökkenő költsége, valamint e technológiák könnyen elérhetősége és elsajátíthatósága miatt “kevésbé vonzó” kilátásai vannak a jövőt illetően.

A kutató szerint az a kérdés, hogy a teljes szén-dioxid-mentesített elektromos hálózat kiépítéséhez valóban szükségünk van-e az SMR-ekre. A makroenergia-rendszerkutató professzor válasza az, hogy amikor a dekarbonizációt akkumulátorok, távvezetékek és akár hidrogénenergia kombinációjával is el lehet érni (plusz a geotermikus, illetve akár az árapály-energiában és más fenntartható energiaalternatívákban rejlő lehetőségeket is ki lehet használni), akkor úgy tűnik, hogy a nukleáris hasznosítás előnyei csökkennek.

A The Narwhal SMR-ekről szóló cikkében is hivatkozott szakember úgy gondolja, hogy az a legtöbb, ami a moduláris reaktoroktól várható, hogy tartalékok legyenek ebben a játszmában. "Túl sokan csak mondják, hogy ez a technológia az egyetlen válasz a jövőt illetően” - mondta  Sara Hastings-Simon, hozzátéve, hogy ez azonban nem igaz.